Palkó Gábor: „Határincidens”. Tanulmányok Szilágyi Domokosról - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Bartal Mária: Csontzörej - a halott test reprezentációi Szilágyi Domokos és Weöres Sándor néhány költeményében

nézve a jelentéses kettősség az archiválás, megőrzés művészeti tevékenységekkel összefüggő eljárásai, illetve az alkotás igyekezetét és eredményét felszámoló, szétíró folyamatok dinamikája között. Példaként ennek érzékeltetésére a versből az első Forrás-nemzedék számára talán legmeghatározóbb költő, József Attila sorainak versbeli parafrázisát idézem: „...minden csöpp mozdulatod gondolatod fintorod márványba merevül - ó nem a dicsőségesbe nem a fennköltbe csak a megszokott-rettenetesbe ami az idő”. Az Óda sorai is felbontják és tárgyiasítják, és a földmetaforának köszönhetően halottá teszik a megszólítottat, de Szilágyinál ez a folyamat a beszélő szólamára is kiterjed, akárcsak Kosztolányi 1928-as, Halotti maszk című versének groteszk zárlatában:

Nyakát kinyújtja párnák dagályán, ég felé feszítve, olyan magasra, mintha egy hosszú, végtelen-hosszú rímet üvöltene.

Megfigyelhető, hogy Szilágyi versében az idő múlása elsősorban a testet felbontó és tárgyiasító folyamatként azonosítható: „ráncok az arcon”; „az agykérgen barázdák", a költészet nem a dicsőséget, hanem a romlást, jelentésvesztést őrzi meg és rögzíti. Erre az egyik legerősebb példa a Haláltánc-szvitben Csokonai Tüdőgyúladásomról című versének részlete: „S MELLEM CSONTBOLTJÁN IRGALMATLAN / SARKÁVAL RUGDOS KÉT HALÁL”. A kapitális kiemelés és a közvetlen szövegkörnyezet az idézetet mint márvány felületbe vésett sírfeliratot képiesíti, és a felsorolásba ékelve metonimikusan

Csontzörej / 91