Palkó Gábor: „Határincidens”. Tanulmányok Szilágyi Domokosról - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Balázs Imre József: Szilágyi Domokos művei az avantgárd és neoavantgárd kontextusában

Caesarok mindennapi kenyerével [...] / mégis a fejlődő természet legsikerültebb műalkotása az ember" (Árnyék). Irányzati-poétikai értelemben Dánéi Mónika (részben Peter Bürger nyomán, akitől a leírásbeli idézetek is származnak) a következőképpen írja le a neoavantgárd szövegeket a klasszikus modern, történeti avantgárd, későmodern és posztmodern kontextusában:

A jelhasználat szempontjából a neoavantgárd eltérni látszik a történeti avantgárdtól, ugyanis kiemelt szerepet kap a nyelvi, kulturális hagyomány, és ez a klasszikus modernhez kapcsolja, ugyanakkor a posztmodern irányába mutat. A kollázstechnika, amely a történeti avantgárd poétikájából eredeztethető, viszont olyan intertex- tualitással társul, melynek révén a hagyomány szerepe ismételten megnő, és mert az avantgárddal ellentétben nem tartja legyőzhetőnek vagy megtagadhatónak, ez ismét a posztmodern felé közelíti. Ugyanakkor a kollázstechnikából következően a fragmentaritás lesz a meghatározó, a „mű már nem egy szerves egészként jön létre, hanem töredékekből montírozott”, a nagy elbeszélés lehetetlennek bizonyul, „a stílusok és eljárásmódok történeti sorrendje a radikális különbségek egyidejűségébe transzformálódott,,. Azonban míg a posztmodern paradigma sajátossága a decentráltság az intertextuális hálózatban, addig a posztavantgárd szövegekben az énbe vetett hit megőrződni látszik. Viszont az olyan sajátosságok, mint a magas- és tömegkultúra szétválasztásának ellehetetlenítése, vagy a műfogalom feloldása, az „opera aperta” (Umberto Eco) kialakulása, a különböző írásrendszerek, műfajok, műnemek keverése, ötvözése, vagy a különböző kultúrák, nyelvek viszonyba állítása, összekapcsolása 38 / Balázs Imre József