Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Bengi László: Függő játszma. Az időtapasztalat formái Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című munkájában

a (gyász)keretbe helyezett oldalak horizontálisan is két régióra válnak szét. A felülre helyezett, normál szedésű, illetve az alulra kerülő, verzális sorok különválását a keretezett oldalaknak a két szövegrész közé ékelődő, üresen maradó térrészei is kiemelik. Utóbbiak változó „magassága" abból adódik, hogy az elváló szövegrészek kiterje- désüket-terjedelmüket tekintve hangsúlyosan kiegyensúlyozatlanul maradtak. A Bevezetés a szépirodalomba így tehát „belső" megjelenésében - ellensúlyozva a terjedelem, a méret, a súlyos fedőlapok, sőt akár a cím sugallta „külső" tekintélyt - nem zárttá kovácsolt, inkább bővíthető, mozgatható, újrarendezhető kompozíció benyomását kelti, vagyis sajátos nyitottságot hoz létre.2 Ez egyszersmind a műgond fogalmát sem hagyja érintetlenül: legyen bármennyire is gondosan elkészített mű, a Bevezetés s vele a párhuzamosan futó, más régiókban és időkben játszódó, hol szétváló, hol egymásra másolódó történetek nincsenek érinthetetlen eszménnyé csiszolva.

A kötet tipográfiailag erősen tagolt és szerteágazó voltához képest akár meglepő is lehet, hogy a Bevezetés a figyelmes olvasás során mennyire egységesnek mutatkozik: utalások, ismétlések és belső szövegközi kapcsolatok sokasága révén koherenssé formált könyv képét kelti. Ez olyan feszültséget okoz, amelyet - mintegy harminc év távlatából is - a Bevezetés átfogó sajátosságának gondolok. Ugyanakkor újraolvasva Esterházy Péter monumentális és a magyar irodalomtörténetben joggal jelképesnek mondható könyvét, ezt a feszültséget abban is érzékeltem, hogy a művet alkotó szövegek immár nem jelentettek egyazon mód izgalmas kihívást. A próza iszkoelején található. Míg azonban Malevícs szöveget nem tartalmazó szuprematista művében, valamint A szív segédigéinek jól olvasható fehér betűs szövegében fekete és fehér éles körvonalakkal elválik egymástól, az Ottlik-mű szó szerinti „átiratában", kiolvashatatlan másolatában a fehér és fekete részletek szemcsésen keverednek, éles körvonalakat összhatásukban mellőző, tónusbeli kontrasztokat hozva létre.

2 Külső és belső, kívül és belül ellentétét nemcsak a kötetet övező kifordított zárójel teszi bizonytalanná, illetve bontja le, hanem a belső címlapon megkettőzve olvasható cím is: az egymást tükröző-ismétlő, szó szerint megegyező, csak tipográfiájában különböző fő- és alcím (utóbbi kis kezdőbetűvel, gondolatjelek között áll) megkérdőjelezi alá- és fölérendeltség, kicsi és nagy, bennfoglalt és befoglaló viszonyait. Ehhez lásd Szegedy-MaszAk Mihály, „Bevezetés a szépirodalomba" = Diptychon: Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről, összeáll. Balassa Péter, Magvető, Budapest, 1988, 108-109.

82 / Bengi László