Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Lőrincz Csongor: „nem valaminek a hiányát akartam evvel jelölni". A hallgatás alakzatai Esterházy Péter korai prózájában

módjára történhet, ha egyáltalán, hanem indirekt-színrevitt beszéd, és az ezáltal ugyancsak szereplővé tett hallgatás módján, azaz nem a hallgatás ellenében, hanem azzal összefonódva, a hallgatás potenciális kommunikatív intenzitását felerősítve. A nyelv itt nem a hallgatás ellenbeszéde, ahogy a hallgatás sem a nyelv puszta privációja. Sokkal inkább a hallgatás mint kimondatlan tanúsítása történik (úgy is, hogy a hallgatást tanúsítják, úgy is - ami ugyanazt jelenti - hogy tanúskodni hagyják a hallgatást, vagyis nem mindenáron szóba akarják átfordítani). A kimondatlan itt nem üzenet vagy tartalom, hanem a fatikus gesztusban implikált hívás, egyfajta „Zusage”. Mindezt felerősítik a zárómondat eufonikus jegyei, amelyek a versszerűség bizonyos ismérveit ebben a tekintetben inkább prezentálják, mint az ugyan verssorokba tördelt, de bevett frazémát ismétlő, depoetizált „vers".25 26 A „szerényen" és „üresen", továbbá az „ünnepélyesen" rí- melnek-alliterálnak (magánhangzók szintjén is), akár a „sötétség" és „közönség". Az elbeszélő szólam, illetve szöveg ezáltal mintegy tanúsítja Fancsikó „versét", az abban foglalt „Igent" - egyidejűleg a hallgatással, hiszen nem eldönthető, kinek adják elő végül is a verset: az anyának vagy a sötétségnek. így a versszerűség megidézése nem annyira esztétizál, mint inkább a vers mint helyettesítő-képviseleti „igen" valamifajta igazságosságának kvázi-nyilvános reprezentációját húzza alá (az „ünnepélyesen" még több joggal lehetne a „Meghajolt" határozója), illetve a meg-jegyzésre, az emlékezetbe való bevésődésre helyezi a hangsúlyt (vő. ezekkel: „Fancsikó tudta, nincs sok idő."). A hallgatás megjegyzése vagy a hallgatás mint megjegyzés: lírai és prózai-narratív poétikai effektusok ebben a paradox képletben kapcsolódnak össze, egy hallgatag vagy virtuális „igen" szimulációjában, ezáltal előállításában, pontosabban: adományozásában. Ezzel a nyelvi erőszak ellenében a szöveg fenntartja az „igen" mint „talán" potencialitását - ezért is itatódik át az „igen" a hallgatással.25

érintve a hátamat; a másikkal változatlan erővel nyomott előre. Mintha egy örökös igenre állítaná be a fejem." (125.)

25 Vö. ehhez némiképp eltérően Palkó, Esterházy-kontextusok, 110-111.

26 A második novelláskötet egyik szöveghelye szerint: „Nem válaszoltam, ami biz„nem valaminek a hiányát akartam evvel jelölni" / 47