Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Reichert Gábor: A Termelési-regény és a realista hagyomány

nem nevezhető, vagyis alanyi jogon nem is beszélhetne a magyar történelemről6 - epikai hitelét amolyan Münchhausen-effektussal éppen az általa kitalált alteregó adja meg. Johann Peter Eckermann, az E. följegyzései című rész elbeszélője a „nagy idők nagy tanúja" szerepet ölti magára, amikor a mester minden apró-cseprő ügyéről beszámol. A memoárirodalom hagyománya azonban éppen ettől a túlzásba vitt alaposságtól kerül ironikus megvilágításba, a nagy történelmi eseményekről való beszámolás és az elbeszélői intimpis- táskodás közötti választóvonal pedig ezáltal relativizálódik. „Természetesen el szeretnénk, vagyis én, kerülni a »nagy ember papucsban« leírások otromba idilljét, hazugságait" - írja E. a 13. végjegyzetben (201), ennek ellenére nem mindig sikerül megtartania a célul kitűzött objektivitást. Hogy mást ne mondjunk, a „nagy ember" a későbbi jegyzetekben több alkalommal tűnik fel papucsban, amely mintegy véletlenül, a jegyzetíró és maga a mester akaratán kívül válik motívummá a szövegben: „A mester a földre nézett, a papucsaira, mert már papucsban volt az esti órán. Most kicsit fölemelte a lábfejét, sar6 A személyesen átélt történelmi trauma elbeszélhetőségének szempontjából is nagyon fontos a regény 14. végjegyzete. A szövegrész első felében a mester és testvérei a húsvéti ebéd után hallgatják a család idősebb férfitagjai és édesapjuk (,Jozef Veverka, Ödön bácsi, az apa" - 202.) történeteit, amelyek előbb a második világháború eseményeit, majd az Esterházy-család ötvenes évekbeli kitelepítésének éveit taglalják. Amikor Ödön bácsi magától értetődő természetességgel közli, hogy a Don-kanyartól hazafelé gyalogolva nem volt más választása, mint parancsot adni egy útjukba kerülő partizán kivégzésére, nyilvánvalóvá válik a nemzedéki ellentét a három generáció tagjai között. „A mester besüppedt a fotelba, most nagyon érezte: ő és a világ - ez kettő" - írja le a regénybeli Esterházy reakcióját az elbeszélő (204.). A mester idegenkedése elsősorban a nagyszülők nemzedékével szemben érzékelhető, de amikor a gyerekként általa is átélt nógrádi kitelepítés évei kerülnek szóba, már az édesapa által anekdotázva elmondott emlékek valóságossága is megkérdőjeleződik az elbeszélés gyanús lekerekítettsége miatt. Úgy tűnik azonban, hogy a családi körben elhangzó anekdotáknál többre nem is számíthat a mester, ha a saját múltját is jelentő kitelepítés éveiről szeretne beszélni. A 14. végjegyzet második részében a novelláját a Rádióban felolvasni szándékozó Esterházy egy félmondatban sem utalhat saját gyerekkorának körülményeire: „»Az utolsó bekezdésben helyzet helyett igazságot mondanék, ennek megfelelően a helyett az-1; valamint az utolsó előtti sorban egy trágyás satöbbi elé: emlékszem a kitelepítés éveiből, egy trágyás stb.« »Állj. Ehhez nem járulok hozzá.« »Mihez?« »Hogy egy ilyen politikai felhangot, amely tökéletesen idegen az anyagtól, én ezt nem vállalom.«" (220.) A történelmi tapasztalat mint egyéni tapasztalat elbeszélhetőségét a mester (és nemzedéke) számára egyszerre gátolják a rendszer cenzurális korlátái, valamint az ezekhez bizonyos tekintetben idomuló közösségi emlékezet kialakult beszédformái is. (Az oldalszámokra itt és a továbbiakban az alábbi kiadás alapján hivatkozom: Esterházy Péter, Termelési-regény (kisssregény), Magvető, Budapest, 19792.)

A Termelési-regény és a realista hagyomány / 237