Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)
Gintu Tibor: A Harmonia ccelestis az anekdotikus elbeszélői hagyomány kontextusában
lyet önelégültség és az önfelmentés stratégiája jellemez. Mindezek mellett az anekdotikus próza még összetett jellemek alkotására is képtelen, csupán zsánerfigura-szerű alakokat léptet fel. Az anekdotizmusról kialakult közkeletű kép az anekdota és az anekdotikus narráció 19. századi változatát - melyet egyébként igencsak egyoldalúan ítél meg - az anekdota és az anekdotikus modor örök, végérvényes formájaként látszik kezelni. Mintha a műfajnak, illetve az elbeszédmódnak ezzel a változatával lezárult volna e hagyomány poétikai alakulástörténete. Holott korántsem kihalt narratív formáról van szó, hanem olyanról, amely továbbra is hatékony, s mint minden élő műfaj, felmutatja az élet alapvető jellegzetességét, a folyamatos változást. Az anekdotizmus olyan élő hagyomány, amelynek keretében a műfaji örökség folyamatosan átértelmeződik, a poétikai eljárások és funkcióik pedig állandóan módosulnak. Ez a beszédmód korántsem a posztmodern időszakában vált újra korszerűvé, hanem már a 20. század első felének modernségében is megmutatta a benne rejlő innovatív lehetőségeket. Ha az anekdotát az univerzális konszenzus műfajaként fogjuk fel, amelyet a szemléletmód lapossága és felszínes igénytelensége jellemez, aligha láthatunk kapcsolatot Esterházy Péter intellektuális, szellemes, reflektált narrációja és e lejárt szavatosságú narratív forma között. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a magyar modernség a 20. század első felében az anekdotizmusnak már számos korszerű változatát dolgozta ki, nyomban közelebb kerül egymáshoz az Esterházy-próza egyik jellegzetes beszédmódja és az anekdotikus hagyomány. Cholnoky Viktor Trivulzio-történetei például az anekdotikus elbeszélőkedvet állították újszerű kontextusba, amikor az elbeszélés önreflexív funkcióinak hordozójává tették. Trivulzio igencsak kétes hitelű elbeszélései az irodalmi szöveg fikcionáltságára irányítják a figyelmet. Ezzel a lehetőséggel később Kosztolányi Esti Kornélia is él, amire legegyértelműbben talán a nagy örökség történetéről szóló A Harmonia ccelestis az anekdotikus elbeszélői hagyomány kontextusában /217
