Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Szirák Péter: El kell mennünk innen. Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

tő közötti különbséget, s ezzel az átlépés radikalitását, a nem földi „változat" semmítő vagy éppen ígérő természetét is kétségbe vonni - éppen a hit és az ígéret mozzanatai révén. Az „élni jó" nemesen egyszerű és ironizáltan naiv tanúságtétele (amely egyúttal a Teremtőnek a teremtett világról szóló ítéletét visszhangozza) úgy szünteti meg a nyugtalanító különneműséget, hogy az élet, s így a Teremtés részeként tünteti fel a halált. Mindezt persze elbizonytalanítja a kérdő modalitás s a válasz elodázása („De erről majd akkor."), amely a tanúságtétel megerősítését a halálhoz való közeledés feltételéhez köti. Csakhogy ennek a hitelesítésnek az ígérete kétséges, amennyiben az epikuroszi bölcsesség nyomán: amikor a halál van, akkor már nincs tanúságtétel.

Amíg van, addig is legtöbbször mások tanúságtételei melletti tanúságtétel, mint abban az esetben, amikor a naplóíró egy Kosztolá- nyi-idézetet kommentál:

„Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy meghalok." Belátom, hogy az én egyetlen mondanivalóm ennél kisebb. Az én mondanivalóm, azt hiszem, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy élek. Most elvileg közelebb vagyok a halálhoz, mint negyven éve, de nem látom, hogy ez változott volna. (234.)

Kosztolányi naplóbejegyzése eredeti kontextusában egy műhelyvallomás, méghozzá meglehetősen harcias, amelyben az őt övező értetlenséget fájlalja, és az írásművészet egyetlen autentikus fundamentuma, témája és perspektívája mellett tesz hitet: „Engem mindig csak egy dolog érdekelt, a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor. Költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott közt

El kell mennünk innen /127