Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Kulcsár Szabó Ernő: „Gyík egy napsütötte kövön"

megengedi ugyan, hogy hőse akár napfényt vagy szénaillatot is észleljen az ízekben, de magának a biosznak a „viselkedését" poétikaiig képtelen érdemben megfigyelni. Szabó Lőrincnél a deperszona- lizált beszéd az esztétikai tapasztalat olyan perspektívájába helyezi az egykori szubjektivitást, ahol „az Én már pusztán a lét folyamát közvetítő, élő és lüktető közeg"63 marad. Textus, opszisz és melosz eme biomateriális megalapozású együttműködésével A földvári mólón a biopoézis olyan eredeti teljesítményéről tesz tanúbizonyságot, amely a negyvenes évekre az esztétikai tapasztalatban érvényesen tudta megújítani az élet klasszikus modern poétikai konstrukcióit. És ez még akkor is igaz, ha a vers zárlata - a tételességre kifutó Szabó Lőrinc-versek egyik gyöngéjeként - némi magyarázó jelleggel terheli meg a hibátlan kompozíciót.

Természetesen egyetlen biopoétikának sem biológiaiak a tétjei: a látásmódjában rejlő hermeneutikai potenciál mindig csak azt a módot képes befolyásolni, ahogyan a mindenkori humán jelenlét beíródik a szövegek poétikai mozgásába. Amikor ez a jelenlét elsődlegesen az embernek az életvilágba való organikus belehelyezettségén keresztül formálódik meg, az mindenekelőtt annak következménye, hogy az irodalmi önmegértés horizontjában kérdésessé váltak az esztétikai tapasztalatnak azok az antropológiai premisszái, amelyek az önmagát a - mindent megelőzően adott és meglevő - szubjektivitás felől megértő ember eszméjében alapozták meg a humán ittlét természetét s vele a dolgok hozzáférhetőségének módjait. Az, hogy a kései modernség korszakküszöbén ez a kérdezésmód elveszítette az ún. quidditas horizontjából táplálkozó vonzerejét (nevezetesen, hogy mi vagy ki is az ember mint szubjektum, mint személyiség és mint felcserélhetetlen individualitás stb.), a világba való beletartozás olyan módjai felé fordította a kérdezés irányait, amelyek az eredendő teremtésbeli társ- iasság, az én és a másik, az én és a világ összefüggésében tehetik hozzáférhetővé a humán egzisztencia tényleges sorsszerűségét.

63 Rába, Szabó Lőrinc, 163.

,Gyík egy napsütötte kövön" / 89