Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Váradi-Szitha Ábel: „...Telitett tér, álló idő..."

Visszatérve a líra születése és a Kelet kapcsolatához, ebben a versben a már éntelen líra a vers utolsó sorában („ha ébredsz", ami a Buddha állapot - mint „felébredés" - eseményére utalhat, hiszen maga a Buddha szó „felébredettet" jelent) a „költészet kezdetedként határozza meg önmagát, a nirvánát, amelyet Rába György monográfiája egyértelműen Schopenhaueri hatásnak tulajdonít,34 azonban Szabó Lőrinc könyvtárának azóta megismert darabjai egyértelműen jelzik, hogy a költő kifejezetten a keleti vallásokat és „filozófiákat" tárgyaló könyvekből is tájékozódott. A buddhizmus felől olvasva pedig a „felébredés" - az álmot mint a szamszára metaforáját működtetve (amelyből a valóságra való ráébredés történik)35 - így olyan módon utal vissza a líra születéséhez, hogy annak „kezdetét" minden „fogalmi gondolat" vagy „következtető érvelés" megszüntetése utánra,36 a ritmus monotonitására teszi, ahogy arra már a Nyitányban is találhatóak példák, amikor a jelentésnek ellenálló hangokból születik a vers: „ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan, / válasz villan rá s máris vége van, / ű-rű-krű, kri-kri"2. Síppal, hegedűvel, vagy amikor éppen ez az értelemelőtti monotonitás válik az esztétikai érték alapjává: „Zúg, repes, árad a tücsökzene, / nem tűri, hogy gondolkozz: üteme, / szent ragály, elkap; mint már annyiszor! / Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly / együgyű és monoton ezeknek a / kis férgeknek öröme-bánata. / Miért tetszik hát? Talán mert olyan / eszelősen-gépies, oktalan, / mert olyan őrült," (3. Óriás szív)', vagy a következő vers, ahol az „a" és a „meg a(z)" ritmust adó monotonitása viszi színre a gyorscsárdást a nyelvben: „s egyszerre, tyuhaj, megvadul a tánc, / ropog a, lobog az üteme, láng, / ropog a, lobog a, kopog a, zuhog a / láb, meg a szív, meg a föld, meg az ég, meg a / cudar Mindenség" (4. Férgek, istenek).

A túlsó portban az éntelenség létmódjaként feltűnő tücsökzene („ahol úgy ringunk, mint a tücsökzenén") később a 273. Dalmácia című darabban mint partra hívó hang tűnik fel, egy olyan üzenet

34 RAba, Szabó Lőrinc, 141 -142.

35 Stephen J. Laumakis, An Introduction to Buddhist Philosophy, Cambridge University Press, New York, 2008,47.

36 Lásd Uo„ 242.

....Telitett tér, álló idő..." / 363