Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Szávai Dorottya: „Sátánná koronáztam magamat"

önéletrajz, illetve a „prózai" önkommentár mintegy nézőként olvassa újra és írja le a múltban rekonstruált aktort: utóbbi hol az életrajzi szubjektumnak (Tücsökzene), hol a lírai szubjektumnak feleltethető meg (Tücsökzene, Vers és valóság).

Mindezzel eddig amellett érveltem, hogy Baudelaire és Szabó Lőrinc életműve - a magyar irodalom európai kontextusában mondjuk így, diszkurzív pár, a vitathatatlan hatástörténeti összefüggésen innen és túl. De lépjünk most túl ezen a horizonton!

Az „új bűvölet"

Látható tehát, hogy Baudelaire szerepe kezdettől fogva meghatározó volt Szabó Lőrinc költői identitásának kialakításában és - ahogy az alábbiakban is igyekszem emellett érvelni - döntő szerepet játszott a Tücsökzene idejére tehető poétikai megújulásában is.

Szabó Lőrinc indulása, mint tudjuk, egyszerre a költőé s a műfordítóé; már egy 1924-ben megjelent interjújában pályája szerves részeként idézi fel műfordításköteteit, amelyek közül legfontosabb a magyar Shakespeare-szonettek első változata és a magyar Baudelaire, amelyben az ifjú költő-műfordító Babits Mihály és Tóth Árpád egyenrangú társaként jelenik meg. A műfordítás kérdéséről nyilatkozva 1942 márciusában mint a legfontosabbakat, ismételten Shakespeare-t, Baudelaire-t, Verlaine-t, s csak azután Horatiust, Stefan Georgét sorolja.26

Egyetértőleg lehet itt idézni Rába Györgyöt, aki szerint „Szabó Lőrinc műfordítói világának határait egyénisége szabta meg".27

26 Lásd Szávai János tanulmányát jelen kötetben, ***. A hivatkozott nyilatkozat innen való: Szabó Lőrinc, Vallomások, Osiris, Budapest, 2008,170.

27 Rába György, Szabó Lőrinc, Akadémiai, Budapest, 1972,132.

314 / Szávai Dorottya