Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Balogh Gergő: Élni annyi, mint ellenállni

3. „Miután a morális személyt megölték, az egyetlen dolog, ami még mindig megakadályozza, hogy az emberek élőhalottakká váljanak, az egyén megkülönböztetése [the differentiation of the individual], egyedülálló identitása [unique identity]."24 Mint látható, Arendt analízise szerint a jogi és a morális személy elpusztítása nyitja meg a kaput a személyiségtől való megfosztás előtt. A totális uralomra való törekvés Arendt elemzése szerint ezeket a dimenziókat építi le. A totális uralomnak márpedig - mint a kiteljesedett biopolitikai szuverenitás egyetlen lehetséges helyének - nem az állampolgár, hanem, mint Agamben éles szemmel rámutat, az emberen belül izolált és büntetlenül elpusztítható puszta élet válik alanyává.25 26 Ugyanakkor - és ez tulajdonképp nem is mond ellent Agamben diagnózisának (bár ami azt illeti, Arendt ebből a perspektívából a puszta élet politikai kérdésére jóval érzékenyebbnek mutatkozik, mint azt az olasz filozófus feltételezi)25 -, az is legalább ilyen lényeges, hogy a totális uralom végső célja a hatalom ágenseiként feltűnő élőhalottak, vagy egy szó szerintibb és jelen összefüggések között jóval sokatmondóbb értelemben: élő holttestek [living corpses] előállítása. Ezek a testek, noha nagyon is élnek, egy mélyebb szinten éppen azért minősülnek halottnak, mert akárcsak a holtak, az emberi létezés jogi, etikai és politikai dimenzióiból kizáródva nem képesek cselekvőerejüket és megkülönböztethetőségüket megalapozni az emberi jogok alapszerkezetében.

A halál eseménye által végletekig lecsupaszított halott test ekként belép az élők világába és a totális uralom számára megfelelőbb - mert cselekvésképtelen és megkülönböztethetetlen, a koncentrációs

24 Arendt, A totalitarizmus gyökerei, 545. (07) 453.)

25 Vö. Agamben, Homo Sacer..., 139-140.

26 Vö. Uo., 120. Sőt, az Arendtnél megjelenő „élőhalott" és az Agambennél feltűnő „muzulmán" alakjai - bár úgy tűnik, ez Agamben figyelmét elkerülte, vagy meglehet, a szerző tudatosan siklott át efelett - több szempontból is hasonlóságot mutatnak. Lásd: Giorgio Agamben, Remnants of Auschwitz. The Witness and the Archive, ford. Daniel Heller-Roazen, Zone Books, New York, 1999, 41-86. Különösen: 54-55; 70; 81-82; 85. A muzulmán alakjához lásd még: Claire Colebrook - Jason Maxwell, Agamben, Polity, Cambridge, 2016, 177. Továbbá: Kiss Lajos András, Haladásparadoxonok. Bevezetés az extrém korok filozófiájába, Liget Műhely Alapítvány, Budapest, 2009,42-44.

Élni annyi, mint ellenállni /169