Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Kulcsár-Szabó Zoltán: A (túl)élő üzenete

Természethez, Nyáradi, visszavonod? / A' mit lát, maga, Nyáradinak, Természet. Ez eggy az: / A' Mesterség Természete néki nem az." (A' két Természet) A természet nem, vagy nem egy természet - üzenik e kopogó hexameterek Nyáradinak, a tövisek és a virágok talán nem is egy tőről fakadnak. Egy másik pólus lehetne Petőfi diadalmasan bejelentkező poetológiai önértelmezése, a szintén egyfajta esztétikai vitában pozíciót foglaló A természet vadvirága című költemény 1844-ből. A címben mintegy önmagát megnevező lírikus itt először kutyákkal (az emberhez idomuló, domesztikált háziállatokkal) szemben védelmezi magát oly módon, hogy azt emeli ki és hatástalanítja (s ezzel együtt bennük az életet magát is), ami rajtuk továbbra is nem-emberi maradt (a pofájuk: ugatnak, nem beszélnek, illetve fegyverként használják - harapnak), majd a növénykultiválás fogságából (nyirbá- lás üvegházakban) szabadítja ki magát, a természet egy romantikus ideologémáját érvényre juttatva. Mindkét összefüggésben az élet intenzitása, nemző energiái (satnya sarjadékok!), akár úgy is lehetne fogalmazni, ereje az, amit a természet kulturalizációja képtelen magába fogadni: „Mit ugattok, mit haraptok / Engemet, hitvány ebek! / Torkotokba, hogy megfúltok, Oly kemény koncot vetek. / Nyirbáljatok üvegházak / Satnya sarjadékain; / A korláttalan természet / Vadvirága vagyok én." A vers refrénje - jelen összefüggésben - az utolsó szakaszban végrehajtott módosítással igazán beszédes: „A természetnek tövises / Vadvirága vagyok én." (kiemelés: KSzZ) Szabó Lőrincnél mintha ez vagy az ilyen önazonosítás kínálna mintát és teremtene alkalmat az olyan irányú továbbfejlesztésre, amely már nem tesz különbséget tövis és virág között - azzal a jelentős különbséggel persze, hogy a Szamártövis hasonlataiban viszont természet és kultúra, sőt a növény leírásában virágzás és satnyulás sem áll többé oppozícióban („sorvadva virulsz"!).27

27 Megjegyzendő ehhez természetesen, hogy ezt a megfigyelést elsietett volna olyasfajta teoretikus alátámasztással konkretizálni, amely a természet és a kultúra közötti különbségtétel lehetetlenségéből a plessneri típusú antropológiákat jócskán leegyszerűsítve arra következtetne, hogy a kultúra maga is természet, mert - például - a természet biztosítja a kulturális szimbolizáció formakészletét (az újabb keletű „biopoétikák" ideológiai önlegitimációjából nem mindig hiányzik az

130 / Kulcsár-Szabó Zoltán