Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[56.] Az 1979 őszén bemutatott drámák kritikai visszhangjai - [1979]
Szigorúan titkos Jason Miller A bajnokság évada313 című művéről (Madách Kamara) eddig csak két kritika jelent meg, Barabás Tamásé (Esti Hírlap) és a magamé az Új Tükörben. A vélemény egybehangzó, ami ez esetben nem nagy művészet (ámbár még ma is akarnak apologétái a Madách Színház széplelkű konzervativizmusának, és talán ez ügyben is megszólalnak majd.) Jól megcsinált iparosmunka, amire változatlanul nagy közönségigény van, tehát nem hibáztatható, ha időnként ez a műfaj is megjelenik a színpadon, kivált ha ilyen ártalmatlan, mint Jason Miller darabja (haladó társadalomkritikáját ma már nem érdemes túl komolyan venni); a kár csak az, hogy a színház szemmel láthatóan magas művészetet tisztel benne s ennek megfelelően is játssza. A vidéki előadásoknak többnyire csak helyi visszhangjuk van a fővárosi érdeklődés merőben esetleges. (Ennek valószínű okairól korábban már esett szó.) Miskolcon zajlott például az első magyar Witkiewicz-előadás, a Vízitvúk375 376 ősbemutatója — és csak helyi lapok reflektáltak rá, igaz, példamutatóan, Miskolc az egyetlen vidéki városunk, ahol két napilapnak (+ az irodalmi folyóiratnak) is van kritikai rovata, amely vidéki viszonylatban a legszínvonalasabb. Igen kulturáltan, pontos anyagismerettel elemzik a darabot, a Déli Hírlap Máté Iván tollából külön ismertetést is szentelt a witkiewiczi avantgárd történetének, értékeinek és korlátainak, a „kozmikus forradalom” haladó, bár mára meghaladott illúzióinak. Ugyancsak a Déli Hírlapban (horpácsi) is megpróbálja felkészíteni a nézőket egy olyan műalkotás befogadására, amelynek áramlata sajnos kimaradt színházi életünkből, nagyon okosan magyar párnahuzamot keres, Ady „minden egész eltörött” komplexusát, az I. világháború utáni helyzet kétségbeesett, kiúttalan hangulatának termékét. Az Eszak-Magyarországban viszont (gyarmati) nyíltan megírja: az előadás, a kiváló, érdekes előadás ellenére, nem váltott ki jó visszhangot, nevetgélés, értetlenség fogadta. A helyi kritika jóindulattal, színvonalasan, a színház, az új vezetés maximális támogatásával próbál megágyazni az újító törekvéseknek, itt mégis súlyos probléma bukkan fel: a Vízityúkot egy parányi stúdiószínpadon adták elő — ha ezt sem tudja megtölteni az ország második nagyvárosában néhány estére értő közönség, akkor mit tegyen a színház, amely viszont hivatásának érzi a legmodernebb irányzatokat (sőt, ez esetben azoknak csak elődeit) bemutatni? Ez a probléma Pesten is jelentkezik, ahol talán a kisszínházak elszaporodása megoldást hozhat, félő, hogy vidéken még kisszínpadnyi publikum sem igen akad. Mindenesetre: a Witkiewicz-ősbemutató már csak ilyen, általánosabb vonatkozásai miatt is megérdemelte volna a főváros figyelmét. Egy másik nevezetes vállalkozásról például, mint a szolnoki Beckett-ősbemutató (A játszma vége).377 mindössze a Népszabadság és a Film-Színház-Muzsika adott számot, igaz, 375 Jason Miller, A bajnokság éve (bem.: Madách Színház, Egyetemi Színpad, 1979. november 23. rend.: Szirtes Tamás). 376 Witkiewicz, Vízityúk (bem.: Miskolci Nemzeti Színház, 1979. november 17. rend.: Fodor Tamás m.v.). 377 Sámuel Beckett, A játszma vége (bem.: Szigligeti Színház, Szobaszínház, Szolnok, 1979. szeptember 29. rend.: Paál István). 448
