Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[56.] Az 1979 őszén bemutatott drámák kritikai visszhangjai - [1979]
Szigorúan titkos hat Székely Gáboron azt számon kérni, miért nem emelt ki egyetlen „alapvető, meghatározó gondolati lényeget” a drámából, amelynek legfőbb értéke és izgalma épp komplexitásában, polifóniájában rejlik. A másik fanyalgó a Pestmegyei Hírlap kritikusa Kriszt György, aki notórius melléfogónak tűnik. Elöljáróban leszögezi, hogy az Emigránsok „visszalépés Mrozek pályáján”. Vajon miért? Kriszt szerint azért, mert a szerző „eltér attól a csak rá jellemző szerkesztési módtól, hogy a hagyományos dramaturgia keretében tegye groteszkké, abszurddá cselekményét...” Először is: nem tért el. Másodszor: ha eltér, az önmagában még nem baj, a jó írók többnyire eltérnek önmaguktól. Ezek után Kriszt a befejező sírást és horkolást úgy minősíti, hogy Mrozek ily módon akarja „cselekvésre ösztönző pesszimizmusát szalonképessé oldani”, mivel a könnyek nyugtatnak, a horkolás pedig békét ad. Ez a megállapítás abszolút önkényes és így értékelhetetlen. Ennél szélsőségesebben polarizált a Nemzeti Színház Úrhatnám polgár-előadása.368 369 370 371 372 Az első megnyilatkozók úgy vélték: Moliére, Zsámbéki, Kállai, a megújult Nemzeti Színházban — egy ilyen felállás igazán megköveteli a kultúrpolitikai lelkesedést, és ezt aztán takarosán meghangszerelték; ilyen általánosságban lelkendező kritikákat - amelyek az ártalmatlannak, senkit sem sértőnek vélt Moliere-előadásokat, a visszhangtalan unalommal mit sem törődve, amúgy is végig kísérik újabb kritikai irodalmunkban — szignált Rajk András, Bernát László és Barta András. Aztán jött Hajdó Ráfis Gábor a nagydoronggal, az előadás zord ideológiai elmarasztalásával, mintha Zsámbéki legfőbb célkitűzése az lett volna, hogy Moliere-ből kiszerelje az időszerűséget, a robbanótöltetet. A derékhad aztán, Mészáros Tamástól Máriássy Juditig (Új Tükör) felismerte, hogy itt elsősorban egy stíluskísérletről, illetve annak félsikeréről van szó. Zsámbéki a comédie-ballet hagyományait akarta korszerűsítve feltámasztani, ám ehhez csak rendezője és tervezője volt, ellenállt részben az író, aki többet csempészett a műfajba, hogysem azt homogenizálni lehetett volna, és ellenállt, mindenek fölött, a társulat. Az új éra kezdete óta talán most ütközött ki legbántóbban a Nemzeti gárdájának heterogenitása, méghozzá kétszeresen szomorúan: ezúttal tudniillik az új tagok, a szolnokiak-kaposváriak versengtek a régiekkel az üres és tartalmatlan, konvencionális ripacskodásban. A kritikusok óvatosan tartózkodtak attól, hogy ezt a jelenséget szóvá tegyék, holott ennek fényében sajnos a Konyha3^2 sikere tűnik véletlennek, és az Éjjeli menedékhely222 vagy a Szent György és a sárkány321 kudarca törvényszerűnek. Az Orfeusz alászálP22 értékeléséhez Koltai Tamás Népszabadságbeli kritikája úgyszólván kötelező olvasmány. Williams tömény formájában mára valóban alig elviselhető, ám ehhez képest Ruszt József rendezése a maximumát hozta ki annak, ami Williamsből mára 368 Moliére, Az úrhatnám polgár (bem.: Nemzeti Színház, 1979. október 12. rend.: Zsámbéki Gábor). 369 Arnold Wesker, A konyha (bem.: Nemzeti Színház, 1979. május 31. rend.: Zsámbéki Gábor). 370 Gorkij, Éjjeli menedékhely (bem.: Nemzeti Színház, 1979. február 2. rend.: Zsámbéki Gábor). 371 Weöres Sándor, Szent György és a sárkány (bem.: Nemzeti Színház, 1979. április 13. rend.: Ascher Tamás). 372 Tennessee Williams, Orfeusz alászáll (bem.: Vígszínház, Pesti Színház, 1979. május 19. rend.: Ruszt József m. v.). 446
