Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[56.] Az 1979 őszén bemutatott drámák kritikai visszhangjai - [1979]
Szigorúan titkos ránsokban az un. keleteurópai abszurd egy jellegzetes képviselőjét üdvözölhetjük, amelyet egy „lebegő” státuszú — hosszú éveket maga is emigrációban töltött lengyel — szerző írt, és ezért a tetszést vagy nem tetszést — az esetek nagyrészében: tetszést — feltétlenül elvi alapon kell megfogalmazni. Kritikusaink többsége úgy érezte: a drámával voltaképp nincs mit vitázni, kivált nem egy olyan egyértelműen humanista színpadi megvalósításban, mint Székely Gáboré. Módos Péternek (Elet és Irodalom) a Szózat szenvedélyes patriotizmusa jutott eszébe a drámáról, és egyértelműen kijelentette: „...a jövőre ötvenesztendős Slawo- mir Mrozek korunk egyik legjelentősebb színpadi gondolkodója... Az Emigránsok rólunk és értünk szól, és az elegáns Mrozek ezúttal - úgy tűnik — állásfoglalásra is mozgósít.” Barta András (Magyar Nemzet) ugyanezt fogalmazza meg más szavakkal: . .XX és AA magánya és egymásrautaltsága a mi magányunk és egymásrautaltságunk, kommunikációs nehézségeik a mi nehézségeink is, küzdelmük az értelmes létért: a mi küzdelmünk is.” Barabás Tamás pedig (Esti Hírlap) a mi legjelentősebb drámáink problematikáját: a társadalom és az egyén felelősségének dialektikáját látja bele a műbe: „Élétük csőd, sorsuk tragédia. Oka ennek a világ, amiért olyan, amilyen és okai ennek ők maguk, amiért olyanok, amilyenek. S hogy ez így van, azt Mrozek olyan átvilágító pszichológiával, keserűségében is annyi humorral, kiábrándultságában is oly megejtően kapaszkodva a humanizmusba, annyi művészi erővel ábrázolja, hogy minden szava, akár letaglózó, akár felemelő — meggyőző.” És egyéni gondolatsort üt meg Mészáros Tamás (Magyar Hírlap), aki ezen túlmenően a mű „kivételes dramaturgiai leleményét” méltatja: A XX. századi drámában eltávolodott egymástól az értelmiségiek és az egyszerű emberek világa, az egyik újabban az abszurdba, a másik az újnaturalizmusba zárkózott, és Mrozek most „ezt a két, egymástól olyannyira eltávolodott színpadi világot egy színtérre penderíti. Az eredmény drámatörténeti jelentőségű, és lényegét tekintve tartalmi: Mrozek számára kifejezhető lett, hogy a kor tragédiájában az intellektus és az antiintellektus együtt szerepel, hogy magányuk, számkivetettségük — tudati pozíciók különbözősége ellenére is — közös.” A negatív pólust a Népszabadságban Hajdú Ráfis Gábor képviselte, aki idén felcsapott „rossz embernek”. Attitűdjének ideológiai motívumai nyilvánvalóak, viszont egyfelől kissé dogmatikus ízűek, másfelől nem áll mögöttük kellő szaktudás, színházi fogékonyság - kár, hogy ez a két, bizony súlyos hiányosság épp a leghatározottabban marxista kritikai magatartást terheli. Ráadásul a kritikus szemmel láthatóan defenzíven támad, vagyis elvi kifogásait művészi kifogásoknak igyekszik álcázni, csakhogy ellenvetései így nem meggyőzőek. Pusztán csak kinyilatkoztatni az Emigránsokról, hogy „nem eléggé mély és hatásos”, vagy hogy „váltakozva ábrázol és illusztrál, félig séma-, félig valóságos figurákat teremt, naturális részletekkel zsúfolt kvázi-történetet ad, megfosztva bennünket az átélés, azonosulás, megrendülés lehetőségétől”, merőben úgy ha, mint egyetlen néző, ráadásul igencsak magára maradt néző zsémbelődése, a nagy többség tudniillik átélt, azonosult és megrendült, és utólag sem fogja e szavak nyomán úgy vélni, hogy élmények kiváltója szigorúbb ideológiai mérlegelésre szorul. Ugyanígy kevéssé meggyőző, és megint csak magányos kötekedésnek 445
