Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[2.] Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése a Nemzeti Színházban - 1970
Szigorúan titkos nagy művész, idősebb művész, hanem amit én akartam, azt a legjobban ő közelíti meg. Tényleg nem beszéltem a Lacival össze, de ő mondott olyanokat, amiket én érzek a dráma csúcsának. Én ezt az önfelismerés drámájának érzem. Majdnem olyan erővel, mint az Odipusz, ez is az önfelismerés drámája, hogy egy ember, amikor teljesen inaktívvá vált, végeredményben akkor ismeri fel az egész egyénileg elhibázott életét. Hogy ezután ő utána hány mű maradt, hány kötet maradt, az itt nem érdekes. Ö aktuális drámákat és aktuális műveket írt. Nem hiszem, hogy az utókornak írt. Kora sem tartotta annak. Lajosnak volt egy beszélgetése Boileau-val, néhány évvel Moliére halála után, hogy mégis mit gondol, hogy ki volt a legjobb író? Moliére. Gondolja? Ez viszont hoz egy másik problémát, amit felvettél, hogy hogyan lehet azt megvalósítani színpadon, hogy valaki zseni? Azt hiszem, és lehet, hogy nincs igazam, de én úgy döntöttem el önmagámban, hogy becsületszóra el kell hinnem, vagy el kell olvasnom a műveit. Nekem sokkal érdekesebb volt annak az ábrázolása, hogy az a zseni végeredményben azért zseni, mert egész életében dekoncentrált, az egész életében gyáva, és nem minden művész ellenálló. A művész emberségében és művészetében a legtöbb esetben elválik. Én tehát azt érzem itt igazán lényegnek, hogy amikor viszont leül írni, akkor egy gyáva ember nem tud gyáva lenni, és remegve leírja a legbátrabb műveket. Hogy aztán ez az ember szép vagy nem, zilált anyagi és nő ügyei vannak, az egészen más kérdés megint. A szerelmi szálról ejtve néhány szót, megmondom őszintén, én sokkal inkább pályája csúcsán álló, elszabadult ember lehetőség-megragadásának érzem, mintsem egy igazi és őszinte érzelemnek. Ott a Lacival egyetértek abban, hogy maximálisan, amikor megcsalja a nő, amikor a megcsalás megtörténik, akkor maximálisan a fájdalmán túl, ami nem kellemes, nem érzem tragédiának. Nem érzem tragédiának, hogy a nő megcsalja isten igazából, nem érzem azt, hogy a fiában csalódott, mert végeredményben ez is egy olyan lehetőség, hogy mivel a fia, akit ő fiává fogadott, az az ember, aki a legközelebb áll hozzá, az csalja meg. Logikailag azért nem, mert az álszentek el tudják azt intézni, hogy otthagyja az asszony, de hogy lefeküdjön más emberrel, odáig az álszenteknek nem terjed a hatalmuk. Tehát ezt sokkal inkább egy emberi ügynek érzem, és itt van egy olyan ügy, amit meg kell válaszolni. Egy szóra szeretnék csak utalni, a divatra. Nem divat. Azért idegenít el, azért játssza el azt, amit érez vagy ami megtörténik vele, mert színészekről szól a darab. Egy olyan ember, aki tíz évig hátulról látta a színházat. Tehát ugyanakkor, amikor neki tényleg nem esik jól, hogy itt találja őket, van egy csodálatos érzés, az, hogy most egy nagy jelenetet eljátszhat, egy másik jó színésszel, a Moironnal. Én nem tudom, hogy irodalmilag hogyan tudnám annyira értékelni, de az Elbert Jancsi műfordításában ez, hogy takarodj a házamból, te fiamnak fogadott kígyó, azt jelenti, hogy megint elmennek egy romantikus hanghordozáshoz, ami egy színpadi hanghordozás. Ezen a ponton még gyanítottam olyan ügyet is, hogy Bulgakov, aki nagyon jó stílusérzékű író, ott számomra világosan visszaírt egy jelenetet a Moliére-ről szóló drámájában. Mint ahogy az az egész a nagy jelenetek lehetőségének a kihasználása, ez végigvonul a drámán, végigvonul azon is, amikor visszajön hozzá a Moirron, 34
