Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[2.] Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése a Nemzeti Színházban - 1970
Szigorúan titkos szejöttünk, tételezd fel, hogy amit mondtam, őszintén mondtam, és csak úgy mondtam el, mint barátomnak, mert a Varsói melódiáról teljesen osztom az adott véleményt, nagyszerű előadásnak, kiválónak tartom. De én ilyeneket láttam benne, amik zavartak, és zavarták a hatást, ami a darab elolvasása után kialakul az emberben. Kerényi Imre: Pompás lenne, ha a beszélgetésnek tudnánk tartani a tónusát, mert így tényleg van értelme. Egy nehézség van. Mi itt mindnyájan rendezők vagyunk. Erről a darabról mindegyikünk kialakított magának egy képet, és ezt a képet igyekszik számon kérni Tőled. Persze, ez teljesen lehetetlen, mert az én képem is a darabról hasonlít a Tiédre. Én is ebben látok egy történetet, és ezt a történetet nem kaptam vissza. Az, hogy elmúlik kétszer tíz év, két gyerek megszületik, az egyik nő megy, a másik jön, közben megöregednek, stb. szerelmi bonyodalmak és művészettel kapcsolatos bonyodalmak, — tehát van az egésznek egy meséje. És ez a mese szerintem is olyasmi, ahogy Te vázolod, ez rendkívül érdekes, hogy az ember megkapja ezt a történetet, akkor szerintem ez az a szál, amely szál mentén egy bonyolult produkció útvesztőiben el lehet igazodni. De az eddigi felszólalásokból az derül ki, hogy ezt a szálat nem kaptuk meg. Azért mondom, hogy valami hiba lehet, mert lehet mást csinálni, de akkor az adja meg a szálat. Tehát az, hogy én meg ő másképp látja a darabot, az még természetes, csak az nem természetes, ha a rendező látja ötödik féleképpen a dolgot, és természetesen ő a gazda, és az ő elképzeléseit kell megvalósítani, és hogyha az, amit ő megvalósít, nem hitelesíti önmagát. Nem tudom tehát, hogy nem erről kellene-e beszélni, hogy mi az, ami a Te elképzelésedet, a Te víziódat, ami az agyadban, a tehetségedben van, megakadályozza, hogy életre keljen. Babarczy László: Ahhoz, hogy miért rosszak ezek a beszélgetések, csak nagyon röviden annyit, hogy az a tapasztalatom, hogy ha sikerül elkerülni bizonyos veszélyeket, akkor van remény, hogy olyan kérdésekről beszéljünk, amik sok mindent érintenek egy produkció kapcsán, stíluskérdéseket, stb. Azt hiszem, az a jó, hogy arról beszélünk, ami eszünkbe jut. Elhangzott többé-kevésbé nyíltan az előadással szemben egy kritika, amely bírálta az előadásban meglévő elidegenítő törekvéseket, tehát azt, hogy a Major a maga színészi játékában néha olyan színészi eszközöket használt, amelyekről úgy tűnnek, hogy elidegenítő hatásra törekszenek. Szerintem nem erről van szó. Az igaz, hogy Major Tamásról köztudott, hogy ezt próbálja és szereti. De én úgy érzem, hogy ebben az előadásban nem erről van szó, hanem egyszerűen van egy rettenetesen nehéz, alapvető formai probléma magában a darabban. Tudniillik meg kell jeleníteni a Moliére-i színjátszást valamilyen módon, hogy a színpadon hogyan színészkednek. Nemcsak azért, mert látunk egy produkciót visszájáról, látunk Egy képzelt beteg előadást hátulról, és látom, hogyan dolgozik a színház, hanem azért is, mert úgy van írva a darab, hogy ezek az emberek mögött az ilyen módon való viselkedések mögött van elrejtve az igazi probléma. Tehát valahogy meg kell ezt oldani. Azt, hogy hogyan viselkednek teátrálisan, hogyan csinálnak színházat ezek az emberek. 30
