Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[2.] Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése a Nemzeti Színházban - 1970
Szigorúan titkos aztán a kigúnyolt kis kölyökkel ez megcsalja. Az a jelenet a darabnak egyik kulcsa, amikor Moliére hazajön, keresi a szerelmét, és a szolga tudja, hogy miről van szó, bejön és a nőt egy fiatal emberrel találja. Ezt csak azért mondom el, hogy véleményem szerint, ha ezt nem őszintén játssza el, az életnek egy nagy tragédiáját, - már pedig a Tamás ezt nem így csinálta. Állandóan kinéz a szerepből, azzal a bizonyos kikacsintással. Eladja tényleg a drá- maiságot, amit meg sem teremtett végső fokon, a drámai szituációt. A humor, az irónia, a szerepből való kilépés, felemeli a hangját, hogy ledobja — ismerjük ezeket. Tehát nem veszi ő se komolyan sem a szituációt, sem a szerepét, sem a Moliére figuráját az adott helyzetben, és ebből adódik, hogy mondjam, hogy paródiát játszik. Mi ez? Szóval nem játssza el sem a szituációt, hanem ahogy ezt megfogalmazta az Imre, hogy eljátssza azt, hogy eljátssza. Szóval kilép, kikacsint, elidegenít lépten-nyomon, akkor vigyázzatok, ez nem komoly. Bulgakov itt nem írt meg mást, ahogy elolvastam, mint egy embernek a tragikus létét írta meg, nemcsak szerelmet, a királyt és álszentek összeesküvést, aminek része a fiatal lány is. Nyomják egymás után szörnyű hogyhívjákok, egymás után kapja az olyan ütéseket, amit alatt egy ember össze kell, hogy törjön. Ezért szörnyű, hogy egy zsenit, egy lángelmét hogyan tesznek tönkre az álszentek. De ehhez zseninek kell lenni, egy tehetségnek kell lenni, ehhez lobogni kell szerelemben, - szóval valamiért egy hőst véleményem szerint sajnálni kellene, hogy egy zsenit hogyan tesznek tönkre. Ehhez nem kell elidegeníteni, nem kell kikacsintani, hanem - ha szabad így mondanom, - a drámai szituációkat a szélsőségig, majdnem romantikus határig kell fokozni. Egyetértek azzal, hogy Tyll Attila ugyanezt a játékstílust csinálja. Tudom, hogy ezek a közjátékok azért kellettek, mert a színpadon átdíszítés folyik, ne maradjon üresen a dolog. De ezek engem zavartak, a dobolás az ember dobhártyáját repeszti, és egyetértek azzal, amit a közjátékokról mondtál, hogy nincs koreográfiái építés, nincs tartalom, és csak zavar. Az ember azt hiszi, hogy műkedvelők jöttek be. Se produktum, semmi. Zavarók számomra ezek a közjátékok. Ugyanez a probléma merült fel bennem például a Horváth Jóska játékában is.26 Engem zavart például a végén az a könnyed csiholás, amit csinál. Egy bizonyos egységes alakításnak a teljes megtörését láttam abban, nem tudom, ezt minden este csinálja, vagy csak azon az estén csinálta? Én a döntő kérdést a Major figurájában látom, azután a Tyll Attila figurájában. Vagy nem vették komolyan, - ezért lett volna érdekes, de azért valamit megsejtettem mégis abból, hogy Te hogyan képzelted, mert a sok nehézség, amit elmondtál, amivel küszködtél, azért pokoli dolog megküzdeni ennyi nehézséggel. Ezért voltam vagy lettem volna mégis kíváncsi arra, hogy mi az, amit Te láttál a darabból és mi az, amit az adott körülmények között, az adott helyzetben sikerült megvalósítani. Ugyanakkor azzal együtt én is azt mondom, hogy vannak a darabnak értékes részei, de ezek a részei. Még egyszer hangsúlyozom: az elején elmondtam azt, hogy nem tartom jónak, de már itt ösz26 Jean-Jacques Bouton - Horváth József. 29
