Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[2.] Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése a Nemzeti Színházban - 1970
Szigorúan titkos most megengedhetem magamnak és nem veszed sem Te, sem senki valami ítélkezésnek vagy minek. Én úgy gondoltam, hogy én idejövök és valahogy elintézzük ezeket a hivatalos dolgokat, és én elmondom a magam véleményét Neked, mint rendező kollega a rendező kollégának. Ezt annál is inkább megengedhetem magamnak, mert az utóbbi időben elég kényes dolgokkal foglalkoztam, bizonyos dolgok sikerültek, bizonyos dolgok nem, úgyhogy tényleg teljesen magánemberként vagy rendező kollégaként szeretném ezeket a dolgokat elmondani Neked. Nem tudom, Gyuri mit beszélt ki, hogy nekem nem nagyon tetszett ez az előadás. Elsősorban azért nem tetszett, mert mikor is láttam körülbelül? Egy vagy két hete, és ma délelőtt otthon ücsörögtem és elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit is láttam? És nem láttam semmit. Nem maradt a tudatomban az, hogy valamilyen folyamat vagy valamilyen egységes kép, vagy valami olyan emóció vagy gondolati vagy nem tudom micsoda, tartalmi konzekvencia, konklúzió, érzethalmaz, amit tudnék azonosítani az előadással, hogy ez volt az Iglódi Pistának a legutolsó munkája, az Álszentek összeesküvése, hanem helyette virtuózán és kevésbé virtuózán megoldott ilyen részeket, ilyen kis képecskéket láttam. Nem jelentekre gondolok, hanem olyan megoldásokra, amelyek hol nagyon nívósak és rendkívül virtuózak, hol pedig olyan, hogy az ember nem is tudja pontosan, hogy micsoda. Ez egy érdekes dolog, hogy előadásokkal az ember úgy van, hogy függetlenül ettől, hogy milyen stílusban van megvalósítva, tehát nem arról van szó, hogy realizmus vagy naturalizmus, hanem arról, hogy egy előadás meg tud maradni az emberben később, két nap múlva, vagy széttöredezik. Kéthetes távlatban ezt a széttöredezettséget érzem az előadásban. Ez valószínűleg azért van, - persze, ez is szubjektív kérdés, - mert az a mű, amit ott azon az estén láttam, önmagát valahol valahogy nem igazolja, nem hitelesíti. Azok a részek nem állnak össze egy egységes egésszé, - nem tudom, hogyan fogalmazzam meg ezt a dolgot. Még azért is szeretném ezt így mondani, mert éppen most láttam másodszor a Varsói melódiát25 a Televízióban, ami pontosan az ellentéte, gyökeresen ellentéte ennek az előadásnak, ami olyan egységesen és olyan tartalmasán maradt meg az emberben. Ezt az előadást - nem akarlak szembe dicsérni, — kifejezetten zseniálisnak és hibátlannak tartom mindenféle szempontból, és olyan, amire az ember a múlt szezonból úgy emlékszik vissza, hogy ez az, ami megmarad. Megmarad, nyomot hagy. Ez a lényege annak a munkának. Ennek a munkádnak lényege azt hiszem, az, hogy nem hagy nyomot. Talán arról kellene beszélgetni, hogy mik azok, amik miatt nem hagy nyomot. Azt hiszem, az az oka ennek, hogy nem engedett nyomot hagyni. Gyuri már utalt rá, azt hiszem, erről már beszélgettetek, hogy mindig elindul valami, azután a következő pillanatban az van, hogy az előadás azt maga kettétöri. Egy fontos epizód van, ott van a királynál Moliére. Rosszul lett, szívéhez kap, nem tudom micsoda. Ez olyan bonyolultan van megoldva, hogy a Major — mit tudom én - eljátssza, 25 Leonyid Zorin, Varsói melódia (bem.: Nemzeti Színház, Katona József Színház, 1968. október 26. rend.: Iglódi István). 26
