Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[2.] Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése a Nemzeti Színházban - 1970
Szigorúan titkos hogy eljátssza, hogy rosszul lett. Csinál ott valami faksznit, a fakszninak a legvégén a faksz- niból leépíti magát egy elidegenítő effektussal, és utána megszólal egy tört öregember fáradt hangján. Ezt a tört öregember fáradt hangot, amire kíváncsiak vagyunk, mint nézők, nem hisszük el neki, mert előtte csinált valamit, nem tudom micsodát, valamit, ami után már nem lehet hiteles a fáradt öregember hangon való megszólalás. Magyarul: én az előadás hibáját abban látom, hogy eljátssza, hogy eljátssza, hogy rosszul lett. Tehát egy jelzés és egy realitás összekeveredésére gondolok színészi megvalósításban. Színészi megvalósításban arra gondolok, hogy van egy jelzett része a dolognak és van egy reális része. Szerintem ez az előadás akkor lett volna nyomot hagyó, ha a reális vonala, a reális vonalvezetése kapott volna nagyobb hangsúlyt, és kevesebbet ezek a nem tudom micsodák, amiket a színház elképzelésből, divatból, nem tudom, csinált, amelyek szintén tudnak előadásokat létrehozni, mert a világon egyre több ilyen hang van, és ezek nagyon nagy hatású előadásokat tudnak létrehozni, de viszont akkor annak az épületnek, amely ilyen elemekből tevődik össze, önmagában véve nagyon hitelesnek és nagyon meggyőzőnek kell lennie. Tehát én nem egy ilyen színházi megvalósítási technika ellen beszélek most, mint amilyent ez az előadás képvisel, mert ez az előadás nagyon határozottan ezt képviseli, lehatárolja önmagát, azt mondja: innentől idáig tartok és ezeket a határokat még hirdeti is. Én éreztem benne egy ilyenfajta kiállást, hogy kérem, ezt mi így csináljuk, kérem, ezt mi így gondoljuk. Én ez elfogadom, mint utat, de ha valaki ezen az úton jár, akkor egy olyan produktumot kell létrehoznia, hogy az önmagát hitelesítse, a nézőt lehengerelje, hogy létre jöjjön, mint ható tényező. Az a gyanúm azonban, hogy ez az előadás nem így jött létre, nem úgy, mint ható tényező, azért, mert az előadásnak ilyen pillanatai is vannak, olyan pillanatai is vannak. Ezt a jelzett stílusú és realisztikus stílusú színházi pillanatok egymás utánját érzem jobbra-balra, mindenhol, amik eltörik azt a reakciót, amivel az ember menne vele. így egy olyan állandó feszültséget éreztem, egy ilyen fajta labilitást. Hangsúlyozom, hogy nem az út ellen beszélek, tehát nem az ellen, bár most az ellen is beszélek. Én is csináltam ilyent a múlt szezonban, — ez másik része a hozzászólásomnak - az Irodalmi Színpadon egy olyan kis vacak izét csináltam - szóval ez a szubjektív része a dolognak erről az útról. És ahogy visszagondolok rá, nagyon rossz érzéseim vannak vele kapcsolatban, és tulajdonképpen sajnálom, hogy megcsináltam. Ezek után nem akartam azt mondani, hogy nem lehet ilyesmit csinálni és hogy a Pista ne csináljon ilyesmit, csak azt akartam mondani, hogy szubjektíve és sajnálom, hogy beleegyeztem egyszer egy ilyen próbálkozásba, mert innen visszatekintve, nagyon kevés örömöm van benne, inkább szégyenérzetem. Benedek Árpád: Engem zavar a mikrofon, zavarnak ezek az izék, jegyzés, stb. (Közbeszólások: Ezt nem adják ki senkinek.) Megmondom, miért zavar. Nem a beszélgetés, mert az vagy őszinte beszélgetés alkotók között, és akkor nem jegyzik és nem adják ki, hogy ezt látták a rendezők ... (Közbeszólás: Ez itt marad.) ... mert legfeljebb azt mondják, hogy itt beszél őszintén néhány ember. Szóval, én egyetlen vitán sem vettem eddig még részt 27
