Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[38.] A magyar színikritika helyzete - 1975
Szigorúan titkos programjának a bírálata ugyancsak hangsúlyos feladatul kínálkoznék. Egy olyan kritikai magatartás azonban, amely a tényéktől elrugaszkodva színházművészetünk egész helyzetét, annak valamennyi összetevőjét korszerűtlennek ítéli: természetesen nem alkalmas ennek a lényeges feladatnak az elvégzésére. „A színházi nézőterek lassan kiürülnek” — véli Szigethy, s ezért színházi életünk vezetőit teszi felelőssé: „Színházi életünk vezetőinek nyilatkozatait olvasva gyakran az az ember érzése: legszívesebben leváltanák a népet. A nézőket.” (10. old.) Ehhez röviden annyit, hogy a magyar színházakat 1972-ben négy és fél millió néző látogatta, ez a szám 1975-re meghaladta az ötmilliót. Amit a cikkíró színházi vezetőink „szándékainak” tüntet fel: ízléstelen föltételezés. Szigethy írásából nem hiányzik a külföldi példák fölemlegetése: „Mert Besson, Ljubimov, Brook, Strehler, az igazán nagyok, nem folyton önnön „művészetük” megújításával vannak elfoglalva, hanem arra figyelnek: mi történik az őket körülvevő világban, és mit kell nekik, a művészeknek tenni, hogy jobb legyen a világ.” (10. oldal) E valóban kiemelkedő képességű rendezők világnézeti-eszmei hitvallása különböző. Bes- soné és Ljubimové több mint a világ általában vett „megjobbítása”, Brook és Strehler kísérletei között alig van közös vonás, rendezéseik világképe számunkra nem mindenben elfogadható. „Lelkiklinika, vagy társadalmi gondolkozás művészi formája legyen a színház? Szépelgő művészkedést, vagy cselekvő szocialista színházat akarunk?” (10. oldal.) Szigethy alternatívái mögött történetietlen szemlélet húzódik. Hiba lenne nem észrevenni, hogy még ma is akad színházi előadás nálunk, amelyet az öncélú „művészkedés” jellemez, ám meghatározó törekvései és eredményei felől ítélve a magyar színház eléggé régen állást foglalt ebben a kérdésben. Nem a „lelkiklinika” mellett! 2.) Az Alföld c. folyóirat 1974/7. számában „Magyar dráma - magyar színház” címmel Ablonczy László „vádiratot” tett közzé a magyar dráma színpadi sorsáról, megbecsüléséről, a színház és a drámaírók kapcsolatáról. Túlzás nélkül állítható, hogy Ablonczy írása az elmúlt másfél évtized legszínvonaltalanabb, legszubjektívebb kritikai megnyilatkozása volt, markáns eszmei-szemléleti zavarokkal terhelten. Az Alföld szerkesztősége mindazonáltal 261
