Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[38.] A magyar színikritika helyzete - 1975
Szigorúan titkos házi életünk egészével van baj”. — olvashattuk Mihályi tömören elmarasztaló véleményét az Új írásban közzé tett cikke végén (120. old.), ám indokolása negatív szemléletet tükrözött, nélkülözte a tényszerűséget: vitairata a felelőtlen kritikus magatartás szemléletes példáját mutatta. Az Új írás-vita indulásával egy időben jelent meg Szigethv Gábor „Színházművészetünk! Színházművészetünk?” írása a Kritikában (1973/2) — ugyancsak súlyos vádakkal illetve színházi életünket. Szigethy - épp úgy, mint Koltai vagy Mihályi - általánosságokban fogalmazott a színházművészetünk helyzetének objektív elemzése helyett szélsőségesen szubjektív „ítélkezésre” ragadtatta magát. Színházi alkotóink nagy részét véleménye szerint, egy „sajátosan motivált (könnyes szemekkel, tupírozott humanizmussal, tetszetős forradalmi pátosszal, a művészi kísérletezőnek kijáró leborulós tisztelet megkövetelésével, stb. stb.) önelégültség” jellemzi (9. old.): „Mintha a múlt most már örök időkre menlevelet biztosítana a kísérletező kedvükről lemondó, a hivatalnokéletüket biztosítani akaró művészeknek ... Tagadhatatlan, aki csupán életre vágyik, s nem szabad életre, annak célravezetőbb a napról-napra megszerzés gyötrő harcaikról lemondani.” (u.o.) A mai magyar színházművészet, meglátása szerint „a művészi öntudatot összetéveszti a hivatalnok-önelégültséggel”, „színházaink - fejtegeti tovább — lassan jól működő hivatallá laposodnak.” (u.o.) Szigethy általánosságban fogalmaz, ám „koncepciója” nagyon is nyilvánvaló, amikor - félreérthetetlenül az állami irányítást okolva - arról ír, hogy „.. .nincs senki, aki vállalná az új igazgatók kinevezésének ódiumát, a régi igazgatók hatalmának megnyirbálását, az új társulatszervezés gondjait és felelősségét.” (10. old.) — jelesen kitűnik, hogy a fővárosi nagyszínházakban és azok „hivatalnokéletét” élő igazgatóiban véli föllelni minden baj forrását. Célozgatások és gyanúsítgatások természetesen nem jelenthetnek vitaalapot. Nem állítjuk, hogy a fővárosi (és vidéki) színházak vezetőinek irányítási és művészi munkája minden szempontból kielégítő — ám elvitatni tőlük a kezdeményezőkészséget s színvonalas eredményeiket: ez felületesség. Meg lehet és meg kell vizsgálni azt a kérdést - megint csak elvi alapon és tényszerűen! - hogy a mai magyar színházművészet milyen intenzitással él együtt a mai magyar társadalommal, megfelelő e színházművészetünk eszmei-politikai elkötelezettsége - s itt a markáns és előremutató törekvések elismerés mellett, a problematikus vonások föltárása, egyes színházak ellentmondásos műsorpolitikájának és művészi 260
