Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[38.] A magyar színikritika helyzete - 1975
Szigorúan titkos Az állami irányítás és a színházak az elmúlt időszakban intenzív erőfeszítéseket tesznek a színházművészet közművelő szerepének kiszélesítésére, fokozására. Különféle kedvezményes akciókkal igyekszünk elősegíteni a munkásság mind tartalmasabb színházi művelődését, színházaink szerződések formájában erősítik kapcsolataikat a különböző nagyüzemek szocialista brigádjaival, egyre gyakoribbá válnak a peremkerületi, munkásszállásokon tartott színházi előadások. Mihályi szemlélete éles ellentétben áll a szocialista színházpolitika alapvető célkitűzéseivel. Nem ismerünk és nem fogadunk el ilyen kategóriát, hogy „intellektuel közönség” és természetesen olyat sem, hogy „nem intellektuel közönség”. A „Motel a hegyen” tudvalévőén a József Attila Színház egyre ritkulóbb számú „kommersz” előadásai közé tartozott, meglehetősen ízléstelen színpadi kivitelezésben: Mihályi ezzel kapcsolatos utalása nyilvánvaló cinizmus. Mihályi fejtegetésében vissza-visszatér az „intellektuális közönség” fogalma: „A mi színházi életünk ezt a másik intellektuel közönséget egyenlőre nem tudja kellő mennyiségű szellemi táplálékkal ellátni”. (118. old.) Ami a „szellemi táplálékot” illeti, Mihályi számos tanulmányában tetten érhető bizonyos külföldi, szélsőségesen avantgarde színházi kísérletek (Artaud, Barba és főként Grotowski „kegyetlen” pszichodinamikus, „profán szakrális”, stb. „laboratóriumai”) kritikátlan favorizálása — s ezzel összefüggésben azoknak a magyar amatőr együtteseknek a példaképpé avatása, melyek szerinte hasonló irányban tevékenykednek s melyeket — „dramatikus” célzattal — „szegény színháznak” titulál. (Megjegyezendő, hogy a példái többnyire esetlegesek: Ruszt József Egyetemi Színpad-i kísérletei vagy Paál István szegedi amatőr együttesének produkciói csak nagyon távoli és felszínes hasonlóságokat mutatnak Grotowski színházával, míg a Huszonötödik Színház idesorolása merő tévedés.) Mihályi az úttörők, „megváltók” szerepében tüntetni fel e színházforma hazai követőit (?): „A mi profán szakrális színházunk — elkötelezett színház, amely nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a nép, a nemzet, az emberiség megváltásának útjait keresi. A kísérletezők, újítók, megváltók mindig is kereszttel a vállukon járják meg választott útjukat. A mi fiatal együtteseink is nemegyszer hallják Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorának a Fényes szelek-ben idézett monológjából ezt a kérdést: Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket?” (Mihályi Gábor: Grotowski és a magyar „szegény színház” - Valóság 1975/3. 47.old.) A külföldi példák ismeretében nyilvánvaló (Mihályi Gábor és Mészáros Tamás kivételével kritikusaink nagy többsége számára is az), hogy a szocialista magyar színháznak nem e messianisztikus rituálék irányában kell kísérleteznie, mint ahogy amatőr együtteseink munkájában sem válhat meghatározóvá a „laboratóriumok” légüres formalizmusa. „Szín259
