Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[37.] A színikritika néhány kérdése - é. n. [1975 vége]
Szigorúan titkos zői-színészi kidolgozatlansága szülte problémákkal, jószerivel nem is esik szó (kivételt képez Sándor Iván írása a Film Színház Muzsikában és Koltai Tamás kritikája a Népszabadságban). Ugyancsak bántó kritikai melléfogásnak lehettünk tanúi a La Mancha lovagja szentendrei bemutatójával kapcsolatban: ez az előadás valósággal a színházi giccs prototípusa, a közönség olcsó igényeinek kiszolgálása, amit Berkes Erzsébetnek a Színház 1975/10.227 228 számában megjelenő írása kivételével senki sem tett szóvá. Juhász Előd a Tükörben valóságos hozsannát zeng erről az ízlésrombolóan kártékony, ideológiailag is zavaros színházi estéről. Adós maradt a kritika Gyurkó László Kőmíves Kelemenné balladája222 című darabjának eszmei-ideológiai analízisével is, (kivételként Hermann Istvánnak az évad új magyar drámáiról írt összefoglalóját említhetnénk, Az általános búcsú évada. Színház 1975/8.)229 230, holott erre mind a színházi műhely, mind a közönség orientálása szempontjából rendkívül nagy szükség lett volna. Meg kell viszont említeni, hogy több kritikus (Létay Vera, Koltai Tamás, Szántó Judit) határozott ideológiai állásfoglalást tanúsított az Abelard és Héloise2^ kapcsán a színpadi giccs vonatkozásában. A szűkebb értelemben vett színházi élet és a színikritika kapcsolata Az alkotók és a kritikusok közötti ellentét bizonyos fokig szükségszerű, kivált ha kritikus elvi alapon, elvi engedmények nélkül gyakorolja hivatását. Az a reagálás, mellyel nálunk a színikritikát fogadják, nemhogy szükségszerű, de rendkívül káros. Nyilvánvaló: minden alkotó művésznek rosszul esik, ha művét félreértik, vagy egyenesen rossznak értékelik. De csak nálunk és csak a színházi területen fordul elő, hogy az alkotó nem számol azzal: bármilyen jószándékkal és sok munkával hozta létre művét, ezt a művet a közönség és a kritika fogja értékelni, elfogadni vagy elutasítani. Azok a színházak (elsősorban a Madách és a Víg), melyek saját közönségük körében nagy népszerűségnek örvendenek, könnyen hangoztathatják a kritikai észrevételekkel szemben valóban nagy látogatottságukat. Bizonyos vonatkozásban ezt valamennyi fővárosi színház megteheti, már csak azért is, mert a kétmilliós Budapestnek lakosai számához mérten kevés színháza van. (A vidéki színházak helyzete épp ellenkező előjelű: könnyű lenne az érdemleges, vidéki színházi kezdeményezéseket megkérdőjelezni, szóvá téve, hogy ezeknek a törekvéseknek nincs közönségbázisuk. A kritikusok egyike-másika szóvá tette ugyan ezt, de általában inkább azt az elszánt törekvést értékelték, amely nem vette figyelembe a közönség igénytelenségét, nem alkalmazkodott ehhez, hanem ízlésre, igényre akart nevelni.) 227 Berkes Erzsébet, Az élet álom?, Színház 1975(10): 30-31. 228 Gyurkó László, Kőmíves Kelemenné balladája (bem.: 25. Színház, 1975. március 12. rend.: Szigeti Károly). 229 Hermann István, Az általános búcsú évadja, Színház 1975(8): 1-8. 230 Roland Millar, Abelard és Héloise (bem.: Madách Színház, 1974. december 14. rend.: Kerényi Imre). 252
