Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[37.] A színikritika néhány kérdése - é. n. [1975 vége]
Szigorúan titkos A produkciók kritikai megítélésében az elvi, tartalmi és szűkebb szakmai szempontok együttes, illetve ellentmondásos érvényesítése Fölfedezhető tehát bizonyos lelkesedés a magyar színikritikában. Szigethy Gábor a rádióban elhangzott kecskeméti beszámolóját így zárta a Don Carlos bemutatója után: „Dicsérjük legfőképpen azt a közösségi, teremtő színházi szellemet, amelyből ilyen előadások születnek. És írjuk le örömmel a fontos hírt, Kecskeméten már igazi színházat játszanak.” A kritikus, noha lelkesen és odaadóan méltatja a kecskeméti Don Carlost. ennek elemzésével adós marad, mit is ért „igazi színházon”, s a kijelentés kétségívül homályos célzásszerű elmarasztalást rejt magában a többi színházak felé. Ha a produkciók megítélésében külön választjuk az elvi, tartalmi és szakmai kérdések vizsgálatát, úgy megállapíthatjuk, hogy az elmúlt néhány esztendőben elsősorban az előadások tartalmi vonatkozása iránt nőtt meg a kritika érdeklődése. A kritika az említett kiemelkedő - zömmel Budapesten kívüli - bemutatókban az ambíciót, a társadalmi elkötelezettséget, a gondolati-eszmei igényességet méltányolja. Kevesebb szó esik a stiláris jegyekről, s a megjegyzések is sok esetben formálisak. A kritika - nagy általánosságban - nem mutat elég biztonságot a tartalmas színházi esték szakmai-kritikai megítélésében: az Egy lócsiszár virágvasárnapja kaposvári és pesti (vendég)előadása nyomán nagy számban jelennek meg recepciók, ám szinte egyöntetű lelkesedéssel, pedig a Sütő-darab is, maga az előadás is számos kisebb-nagyobb szakmailag kérdéses pont vizsgálatát tenné szükségessé. Sziládi János a Színház 1973/8. számában gondolatébresztő, elemző és visszhangtala- nul maradt dolgozatot írt a magyar színikritika helyzetéről (Beszéljünk a kritikusokról és a kritikáról)223, melyben megállapítja, hogy a magyar színikritika legnagyobb fogyatékossága az elméleti bizonytalanság, felkészületlenség. Sziládi ezért csak részben hárítja a felelősséget a magyar színház „közismert elméletellenességére,” sürgeti a színikritikusok szakképzését is. Az elméleti bizonytalanság egyrészt szakmai, másrészt világnézeti-ideológiai természetű. Érdemes például megjegyezni, hogy Sarkadi Elveszett paradicsomának225 226 kritikai megítélésében nyomát sem találjuk, hogy a recenzensek akár csak olvasták volna Pándi Pál Tíz év múltán című kimerítő elemzését a drámáról, mely a Népszabadság 1971. évfolyamában jelent meg. Esetlegesek az eredeti, 1961-es Madách Színházi bemutató és a mostani felújítás összevetésének szempontjai is. Minden recenzens egyet ért abban, hogy a mostani felújítás adós maradt Sarkadi művének igazi interpretálásával, ám ezt többnyire olyasféle ködös megállapításokba burkolják, mint a Magyar Hírlap kritikusa (Lukácsy András): ,A szenvedélynek az a magas hőfoka hiányzik, amely nélkül egy Sarkadi-előadás a maga társadalmi-történelmi viszonylatrendszerében el nem képzelhető.” Arról, hogy az előadás eszmei-gondolati gyengesége, a drámaiság „elszivárgása” a darabból hogyan függ össze a játékstílus, a szerepek rende225 Sziládi János, Beszéljünk a kritikusokról és a kritikáról, Színház 1973(8): 22-23. 226 Sarkadi Imre, Elveszett paradicsom (bem.: Madách Színház, Madách Kamaraszínház, 1961. május 26. rend.: Pártos Géza). Felújítva: 1975. február 7. rend.: Szirtes Tamás. 251
