Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[37.] A színikritika néhány kérdése - é. n. [1975 vége]
Szigorúan titkos Koltai Tamás A kaposvári példa című írásában (Színház 1974/4)222 223 megjegyzi: „Kaposváron nem forrófejű lázadók, hanem megfontolt és felelős színházi szakemberek csinálnak színházat... A csodák köve sincs a birtokukban. De az már biztosan látható, hogy jó felé mennek.” Koltai egy ambiciózus színházi műhely kialakítását üdvözli Kaposvárott. Peterdi Nagy László viszont Csehovot játszani221 című cikkben a Színház 1974/7. számában visszatér az 1971-es kaposvári és szolnoki Sirály-bemutatóra, úgy véli, mind Zsámbéki Gábor, mind Székely Gábor rendezése „Trepljov türelmetlen hangját” erősítette fel, míg Adám Ottó Sirály-rendezése, akárcsak a darabbeli Trigorin, „a munkát és az életet természetes módon egyesíti”. Pályi András a Színház 1974/10. számában (Nemzedéki konfliktus?)224 rámutat, hogy éppen Peterdi Nagy László keres türelmetlenül „nemzedéki konfliktust” a három Sirály-előadásban. „Székely és Zsámbéki esete a vonatkozásban egyelőre érdekesség: arról van szó, hogy ugyanarról a főiskolai évfolyamról két tehetséges, erős rendezőegyéniség került ki. Ha azonban a két egyéniség eddigi útját, kibontakozását nézzük, aligha a fiatalságuk a döntő, hanem az, amit a színházban megfogalmaznak” — hangsúlyozza Pályi, s megállapítja: „A mi színikritikánkban ... gyakorta hódítanak divatok, melyek bűvöletében hajlamosak vagyunk felmenteni magunkat az alól, hogy ténylegesen odafigyeljünk az előadásokra, az általuk felvetett problémákra, a magyar színművészeiben jelentkező áramlatokra.” Peterdi is a nemzedékváltás álproblémáját helyezi előtérbe, ahelyett, hogy Csehov-játszásunk stiláris és világnézeti kérdéseit érdemben vizsgálná. Hasonló okból marasztalható el Földes Anna, aki Zsámbéki Gáborral készített interjújában (A rendezőé a szó. Népművélési Propaganda Iroda 1975.) már „kaposvári csodáról” beszél. A túlzott lelkesedést aligha menti a fiatalok eredményeit pártoló jószándék, s ezért viszi rossz vágányra a vitát Mihályi Gábor is, aki a Kritika 1975/7. számában arról szól, hogy a vidéki fiatalok „lekörözték” a fővárosi színházakat. Bizonyos sajtópublikációkba belopódzik a sportnyelvből vett hasonlatok használata (a Pesti Műsor egyik kirívóan bántó hangnemű és az ügyhöz méltatlan, írását az Elet és Irodalom meg is glosszázza). A kritikák többségükben mégis az egyes produkciók, az egyes színházak, színházi műhelyek méltatására vállalkoznak. Ezt teszi Fencsik Flóra is, aki az Esti Hírlapban lelkesen ünnepli a kaposvári Patikát, majd az Egy lócsiszár virágvasárnapiát a pesti vendégjáték idején, ezt teszi Demeter Imre a Sütő-darabbal kapcsolatban a Budapester Rundschauban, s Rajk András is, aki az 1974/75-ös évad eleji vidéki színházi vendégjátékok idején hangsúlyozza a Népszavában, hogy a színházak államosítása nélkül sosem juthatott volna ilyen magas színvonalra a vidéki színjátszás. Ekkor jelenik meg Létay Vera már említett cikke, melyben megállapítja: „Valami történt. Észre kell vennünk. Nemcsak Tovsztonogov vagy Peter Brook színháza kelt izgalmat Budapesten.” 222 Koltai Tamás, A kaposvári példa, Színház 1973(4): 32-35. 223 Peterdi Nagy László, Csehovot játszani, Színház 1974(7): 33-38. 224 Pályi András, Nemzedéki konfliktus?, Színház 1974(7): 20-22. 250
