Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
MIÉRT SZIMBÓLUMOK? Egy címadás értelmezési lehetőségei
kell lépnünk”, hogy eljussunk a kifejezendő tartalomhoz, hanem maga kel önálló életre, egész gondolatsort, összetett érzelmeket és hangulatokat idézve fel, amelyeket éppen bonyolultságuk miatt nem lehet egyértelműen lefordítani, valamiről szólónak olvasni. Az igazán érdekes az, hogy csak a költemény címe rejti magában ezt a poétikai bakinak tűnő ellentmondást. Babits versében a holdvilág sej- telmességével, a fény és árnyék ellentétével, a fönt és lent úszó csónak lengő és rengő, az érzéki valóság határait oda-vissza átlépő és egymásba játszó, titokzatos képével, a benyomás és valóság, a múlt és jelen egymásba mosódásának valóban szimbolikus érzékletességű, többszörösen összetett képét teremti meg. Az egyszerű párhuzamosságra utaló címmel mintha ezt a klasszikusan szimbolikusnak tekinthető sejtelmességet, képiséget Babits maga akarná tudatosan ellenpontozni, a részleteket megfeleltethetővé tenni. A következő stanza címe is, Másik szimbólum, többszörös csavar, mely a főcímként megadott szót, Szimbólumok, ismétli meg egy olyan jelzővel, mely másra nem utal, csak arra, hogy ez is egy szimbólum. Ha a főcímnek megfelelően elfogadjuk a költő sugallatát, hogy a versfüzérben különböző szimbólumokat találunk majd, akkor azok egymáshoz képest mindig megkaphatnák a „másik” elnevezést. Mindennek tetejébe Babits e kihívóan redundáns címnek egy tanulmányhoz illő, súlyos alcímet ad: (Új magyar költészet). További csavar, hogy a zárójelbe tett alcím a címmel feleselő, értelmezői funkciót is kap, hiszen olyan kulcsot ad a vers olvasásához, mely a szimbolikus képként való olvasás lehetőségét szünteti meg, hiszen a sorokon végigvonuló érzéki kép határozott, és egyszerű értelmezési lehetőségét nyújtja, vagyis megszünteti szimbolikus jellegét. Magyarország a mozdulatlan, lusta tó, s e tó tükrén vigaszul viliódzó „sok beteg szivárvány” nem más, mint az új magyar költészet. A zárójeles alcím hatására nem fedi szimbolikus homály a szivárvány képének jelentését, hirtelen minden megfejthetővé, vagyis allegorikussá válik. E gesztust nem lehet egyszerűen poétikai járatlansággal vagy tudatlansággal magyarázni, vagyis azzal, hogy Babits ne ismerné a szimbólumnak, mint költői kifejező eszköznek a jelentését. Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett, fény nélkül és magadban kushadó a sors nagy árja félúton elejtett s állsz mozdulatlan mint a lusta tó lusta tó, melyet Isten is felejtett nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó: holt tükrödön, színjátszó síma márvány, vigaszul villog sok beteg szivárvány. A címadó szó fontosságát jelzi, hogy Fenyő Miksa Babitsról szóló nekrológjában a következőket írja a vers akkor nála lévő kéziratáról: „A második versszak 67
