Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)

„NEM TAKART SEB KELL, INKÁBB FESTETT VÉRZÉS!” Ady és Babits kapcsolata a Nyugat első éveiben

„NEM TAKART SEB KELL, INKÁBB FESTETT VÉRZÉS!”

Ady és Babits kapcsolata a Nyugat első éveiben

Ady és Babits kapcsolatának történetével szinte egyenrangúan izgalmas téma kapcsolatuk értékelésének története. Ki, mikor és hogyan értelmezte vagy (nagyon gyakran) ferdítette el az elmúlt évtizedek folyamán a két költő egymáshoz való viszonyát. Miközben az ötvenes évek kultúrpolitikájában Petőfi, Ady és József Attila költészetének kisajátítása zajlott, amikor egy erőszakolt értelmezés alapján csak ők képviselhették a „haladó hagyományt”, addig ennek az ideológiai konstrukciónak részeként Babits, és vele együtt a Nyugat úgynevezett „esztéta szárnya”, az irodalmi élet peremére szorult. Mindhárom jelszóvá merevített alkotóval kapcsolatban - a dogmatikus koreográfia előre megszabott rendje szerint - súlyos bűnökkel vádolták meg Babitsot. Mindez nyomot hagyott a későbbi évtizedek interpretációin is, mert az érvelések retorikáját kimondva, vagy kimondatlanul a központilag előírt dogmatikus felfogás építésének vagy lebontásának célja befolyásolta.

Az Ady contra Babits szemlélet nemcsak az ötvenes évektől kezdődő korszakot jellemezte, hanem kezdetektől szinte a közhangulat része volt. Csak egyetlen jellemző és érdekes példát említek. A Babits Emlékkönyvben Dallos Sándor bocsánatkérő, fiktív levelet küld Babits „túlvilági címére”, melyben töredelmesen megvallja, hogy sokáig „az ellenfelei és tagadói közé” tartozott. Gyerekfejjel, a 10-es évek közepén, ugyanis Ady hívővé vált, s a kor felfokozott hangulatából következően ez számára egyet jelentett azzal is, hogy Babits ellen fordult. Az Ady vagy Babits már akkor is közhelyszerűen elterjedt kérdése a diákvilágban szinte hisztérikus méreteket öltő módon csapódott le. Vagy-vagy! Az osztály két részre oszlott. Aki Ady-párti volt, az Babits-ellenes lett, s fordítva. Dallos bevallja, hogy az akkor elutasított Babitsot már-már diabolikus tulajdonságokkal ruházta fel: „nem meri magát egész testtel fotografáltatni; púpos!”1 - gondolta. Mindez körülbelül akkor történt, amikor a két költő a Biblia fölé hajolva együtt lefényképeztette magát, s több más gesztussal is kinyilvánították, hogy valódi bajtársaknak tekintik egymást. Most azonban nem a kapcsolat alakulásának egészét követjük végig, hanem az indulás pillanatát, az Arany Jánoshoz című vers születésének körülményeit, és annak fogadtatástörténetét vizsgáljuk.

Az Arany Jánoshoz és a Szonettek című verseket a kortársak közül sokan hit- 1

1 Dallos Sándor: Levél Babits Mihálynak. In: B.-Emlékkönyv 170.

179