Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
„A NÉV, MELY ÁLL E KIS PAPÍRON” Anév jelentésének kérdése Babitsnál
tét, melyet szennyesnek, perverznek érez, akkor megtörné a varázst. „Hát ki vagyok én álmomban? Mi a nevem!” - kérdezi szenvedélyesen. - „Milyen különös hogy ezt, éppen ezt nem tudom. Nem tudom, mi a nevem.” „Ah, csak egy névre, csak egy szóra emlékeznék! [...] mindjárt odautaznék, rajtakapnám a másik énemet, szembenállnánk, megtörne a varázs. Egy szót, csak egyetlen szót!”56 A név mint varázsige, amelynek megismerése és kiejtése emberéletek alakulásáról dönt, a regény központi motívumává válik. A név és személyiség ellentmondásos viszonya nemcsak a regény címét adó központi motívumban jelenik meg, hanem át-meg átszövi a prózai mű egészét, szinte leltárszerüen felsorakoztatva Babitsnak saját nevével kapcsolatos dilemmáit. Tábory Elemér iskolájában elrettentő példaként hirdetményt olvasnak fel egy fiúról, aki ellopta egy jótanuló diák bizonyítványát. Elemér lenéző sajnálkozással fogadja a hírt: számára végképp érthetetlen és megvetendő az, aki más neve alatt éli le életét, és idegen toliakkal ékeskedve akar érvényesülni. Mígnem rádöbben, hogy valójában ő volt az, aki ezt az alantas bűntettet elkövette, csak mindez álmában, a másik életében történt.57 Az asztalosinas tehát két szempontból is hasadt tudattal él: egyrészt saját életében díjnokká csak hamis néven, hamis bizonyítvánnyal válhatott, s a leleplezéstől való félelme irányítja egyre vadabb cselekedeteit, másrészt legszívesebben megtagadná zavaros, kettős, saját életét, csakhogy végre álmai Tábory Elemérévé alakulhasson át. A regény végső fordulópontján, mely a teljes összeomlás, a halál előtti utolsó stáció, megint a név kap meghatározó szerepet. A lopott bizonyítvánnyal díjnokká vedlett asztalosinas ekkor már nemcsak hamisítja, hanem sikkasztja is a rábízott bélyegeket, s mikor egy munkatársa ártatlan kíváncsisággal érdeklődik e bélyegek felől, őt megszólítva, először a regény folyamán, végre elhangzik a neve, vagyis az álneve. Babits még tovább gombolyítja a névtani lehetetlenségek fonalát. Ugyanis elhangzik a név, de mi mégsem ismerhetjük meg, hiszen Tábory Elemér leírásában olvassuk a történetet, aki éppen alteregója nevére nem tud emlékezni. Pontokkal van jelölve hát az ismeretlen szó. „- Hol lehet ilyen bélyeget kapni,.... úr? A nevemet mondta, a lopott nevemet, amely nem volt a nevem, és amelyet éppoly kevéssé tudnék most megmondani, mint a volt asztalosinasnak elhagyott, igazi nevét.”58 E válságos pillanatban az asztalosinas elveszti eszméletét, hirtelen átzuhan másik életébe, tudatával ide-odacikázik a két világ között, majd végül izgatottan visszatér sajátjába, hogy hiábavaló és végzetes vallomást tegyen bűnösségéről az őt értetlenül bámuló jogászfiúnak. Innen már egyenes út vezet az öngyilkosság56 Uo. 101. 57 Uo. 71. 58 Uo. 127. 150