Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
„LELKEMBEN BAKHÁNSLÁRMA TOMBOL” A fiatal Babits dionüszoszi és apollóni verseiről
élmény oly mélyen inspirálja őt, hogy itt is bensővé, saját életének részévé teszi a történést, hasonlóan a bacchanáliák interiorizált tombolásához. Nem egyszerűen a kétezer évvel ezelőtti jelenetet jellemzi, hanem kedveseként, rá váró menyasszonyként, lelke bús reményeként jeleníti meg Hegeso alakját. Nem lenne azonban ez a két vers az egész görögös, klasszicizáló, fogarasi korszak szempontjából nyitánynak tekinthető, ha az antik témák élővé válásának művészi folyamatát a filológiai forrásokon túl filozófiai élmény is nem inspirálná, hiszen a két vers közös művészetelméleti keretét már modernebb szerző, Nietzsche művében kereshetjük. Catullus és Reinach mellett másik ihletőként Babits Nietzsche nevét említi Szabó Lőrincnek tett vallomásában: „Nagyon Nietzsche hatása alatt álltam akkor. A görög és keresztény világeszme körében mozog ez is. Az aszkézis és a kicsapongás viszonya.” Több forrás is rendelkezésünkre áll, hogy megállapítsuk, Babits milyen meghatározónak tartotta a művészet nietzsche-i felosztását. Egyetemei jegyzeteiben, Arany dolgozatára készülve, a költő apollóni jellegén gondolkozva e két kategória jellemzőit veti vázlatosan papírra, azon töprengve, hogy mennyire különíthető el egymástól a két művészi szemlélet, illetve menynyire fonódik össze. „Minden művészi apoll. és dionysosi is. De nem egyenlő mértékben? Miért hívják a zenészt inkább dionysosinak mint a szobrászt?”21 Az Arany mint arisztokrata című letisztázott, szintén egyetemi évei alatt írt kéziratában végül Aranyt „apollonikus”-nak nevezi, nem magyarázva, hanem köztudottnak tekintve e kategória jelentését.22 1905-ben Juhász Gyulának írva szintén e két kategóriát alkalmazva jellemzi a költészet fejlődésének fő vonalait, Goethét apollonikusnak nevezve.23 A német filozófusról szóló, 1911 -es tanulmányában a „dionysosi és apollói költészet” megkülönböztetését, mely szerinte Nietzsche „esztétikájának alapját” képezi, egyenesen „hatalmas gondolatinak nevezi, mely a költészetnek „egy új, sokkal mélyebb felosztás”-át eredményezi, mint például az eddig használt, külsődleges műfaji felosztások voltak.24 A század elején különösen népszerű felosztás a görög mitológia két kimagasló istenségéhez, mint két ellentétes értékrendet és szemléletet megtestesítő szimbolikus alakjához kapcsolódik. Nietzsche szerint Apolló, etikai istenség lévén, övéitől mértéket kíván, s hogy e mérték betartható legyen, önismeretet is, ilyenformán az ő művészeti világában a szép esztétikai szükségletével párosul az „Ismerd meg tenmagad” és a „Ne menj túlságba!” követelménye, mely ellenséges az elkapatottság és az önkívület magatartásával és szemléletével. Ezzel szemben a dionüszoszi művészet a lét örökkévaló öröméről akar meggyőzni bennünket, oly módon, hogy az örömöt nem a jelenségekben, hanem a jelenségek mögött keresi, 21 [Jegyzetek az Arany-dolgozatokhoz] OSzK Fond III/1434. In: Pienták 2003. 39. 22 Pienták 2003. 45, 77. 23 Babits levele Juhász Gyulának, [Szekszárd, 1905. aug. 3. előtt] In: BML 1890-1906. 162. 24 Babits Mihály: Nietzsche. Nyugat 1911. júl. 1. 13. sz. In: BMET I. 261. 14
