Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
„HISZEM AZ EZER ISTENT” A fiatal Babits rendhagyó Credója
lágnézet szólal meg párhuzamosan, vagy a Strófák a wartburgi dalnokversenyből című versében, mely Wolfram és Tannhäuser egymást ellenpontozó szerelmi ikermonológjai, vagy a Két nővérben, ahol az emberi indivuduum két meghatározójaként a „fekete Bánat” és „vérszínü Vágy” fonódik össze és kergeti egymást végnélküli körforgásban. Épp e kettősség jegyében születhetett egy napon a nietzschei értelemben véve apollói világnézetű Hegeso sírja és ellentétes párja, a dionüszoszi Bakhánslárma. A gólyakalifa megkettőzött világa is a dolgok többszempontból való szemlélésének gondolkodói hajlamát mutatja. Sőt ebben látom alapját a tízes évek elején az általa olyannyira kedvelt dialogikus értekező formának is. A Tudomány és művészet című esszéjében a Tudat és az Élet vitatkozik egymással, a Játékfilozófiában Szókratész és Phaidrosz. A Játékfilozófia minden ízében, művészi megformáltságában és gondolatmenetében egyaránt a monizmussal, illetve vallási szempontból a monoteizmussal folyatott vita, melynek hátterében a hit vagy kételkedés dilemmája húzódik meg. Ez a többszörösen rejtőző írás, minden áttételessége ellenére legalább annyira vallomás, mint a Hiszekegy. A kettőség művészi megjelenítése már az is, hogy két képzeletbeli alak, Szókratész és Phaidrosz vitájából, a különböző nézetek ösz- szecsapásából, két pólus ábrázolásából bontakozik ki Babits vélekedésének körvonala. Belső dilemmáit két véleménnyé feszíti szét, s ezáltal éppen gondolatmenetének nyitottságát hangsúlyozza. Az értelmezés lehetőségének sokszínűségét nemcsak a vitázva érvelés adja, hanem az az elbeszélői helyzet is növeli, hogy nem tudhatjuk pontosan ki beszél. Babits ugyan sejteti, hogy Szókratész valójában az ő szócsöve, a görög filozófus véleménye mégsem lehet azonos a szerzőével, hiszen ő valaki más. Az esszé leglényegesebb jellemzője a közvetett beszéddel is jelzett, egyértelmű ítélettől való tartózkodás, a kételkedés kötelességének művészileg is megragadott állandó jelenléte, amit Babits épp ekkortájt Anatole France nyomán fogalmaz meg önmaga számára követelményként A kételkedés kötelessége című tanulmányában: „A hit minden gonoszságoknak anyja; aki nem tud kételkedni, rossz ember.”5 Személyes élmények alapján Dienes Valéria, aki még Szekszárdról, s az egyetemről jól ismerte, majd a Tisztviselő telepen szinte naponta találkozott vele, Babits gondolkodói alkatának épp ezt a vonását emeli ki visszaemlékezésében: „Mintha óvakodnék attól, hogy valamilyen legyen. Mintha félne, hogy akkor nem lesz szabadságában bármilyenné lenni. [...] Sugárzanak belőle az ellentétek. Jelenléte maga az élő nyugtalanság. Az a benyomásom, hogy mihelyt állást foglal valamiben, álarcot visel. [...] Nem egyszer hallottam, hogy miután álláspontját megvédte, ellenfelét meggyőzte, mosolyogva hozzátette: de azért az ellenkezője is lehet igaz. Ilyenkor messzenézés, felsőbbségérzet és valami enyhe kicsinylés volt tekintetében azokkal szemben, akik vélnek valamit. A vélekedésben valami 5 Babits Mihály: A kételkedés kötelessége. Nyugat 1912. nov. 1. In: BMETI. 332. 122
