Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915
SZERB FRONT 1915 I 487 fiat, amennyit ez a háború Magyarországtól kíván. Erről és egyéb dolgokról elbeszélgetünk. Aztán galíciai emlékeket, elevenítünk fel.- Hát - mondja csendesen Gál Imre - az étel bizony sovány volt ott. Kevés is, rossz is. Az a szerencse, hogy az ember nem végez semmi nehéz testi munkát. Akkor tudniillik előbb lovon, majd gyalog harcolt Gál Imre. Szóval, csak afféle könnyű munkát végzett.- Egyszer - mondja - valami lengyeleknél laktam. Láttam, hogy nagyon kínlódnak a földjükkel. Elvettem az öregtől a kaszát és levágtam az egész búzáját, zabját. Nagyon kínáltak akkor az ételükkel, de én nem fogadtam el. Nem tudom enni a főztjüket. Aztán meg: úgyis a magam pasz- sziójára csináltam az egészet. Gál Imrével elbeszélgettünk még munkáról, földről, ételről, feleségről, gyerekekről, azután elváltunk, és Gál Imre nem tudta, milyen meghatva, milyen forró szeretettel mondtam én nekik, hogy áldja meg az Isten őt is. Déltájban beértem Gorni-Milanovácra. A parancsnokságon megkérdeztem, hogy ha be akarnék várni egy áthaladó automobilt, kaphatok-e szállást. Egy fiatal tiszt nyugodtan felelte:- Hogyne. Keress ki egy házat és hajts be az udvarára. Mind üres. A lovakat a lengyel kocsis megetette; én is megebédeltem az utcán abból a holmiból, amit magammal hoztam, azután elhatároztam, hogy nem várok automobilra. Ki tudja, meddig kellene vámom. A türelmetlenség hajtott hazafelé: gyerünk tovább. A térképen kikerestem egy vendéglőt, egy útszéli fogadót - barátságos szerb mehana-t - besötétedésig ide talán eljutok. Itt éjfélig pihenünk; azután a szép holdas éjszakában reggelre elvergődöm talán Kragujevácba. Gyerünk. A népes hadiútról lekanyarodtunk és most már egyedül zörögtünk előre keleti irányban. Hegynek fel, hegynek le. Az út szélén néhol hallgató, üres házak álltak; oldalt a völgyekben volt olyan ház is, amelyből füst szállott fel. Csakugyan lakik még itt ember is? Az alkonyat nagyon gyorsan jött. Előbb rőt ködök borultak az országúira, azután kék homály szállott le. A hideg éj sziszegett elénk, gyerünk, gyerünk, hogy fedél alá jussunk. Néha már kísértésben voltam, ne álljak-e meg egy útszéli üres háznál, ne állítsam-e be a lovakat a szobába - hja, mit tegyek, hogy meg ne fagyjanak - és ne rakassak-e nagy tüzet abból, ami éppen a kezünk ügyébe akad: kerítésből, ajtóból, bútorból. A téli este kék homályából azonban egy sötét alak merült fel az út közepén. Fegyver a vállán. Ki az? Osztrák katona. Sofőr. Az automobilja - nehéz teherautomobil - megfeneklett itt az út kanyarodásánál. Azt őrzi, amíg segítséget nem kap. Tíz
