Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915
488 I BÍRÓ LAJOS HADITUDÓSÍTÁSAI percnyire egyébként itt a falu. A faluban ott a vendéglő. Van-e valamire szüksége? Nincs. No, akkor gyerünk. A falu túlsó végén hatalmas tűz ég az utcán. A láng vörösre festi a házakat. Lakik-e bennük valaki? Senki. Betörött ablakok, szélesre tárt ajtók, néma házak: egy halott falu. A tűz mellett két magyar tüzér ül. Szekérrel jöttek Kragujevácból; itt éjjeleznek: a lovat beállították a házba itt, amott lejjebb van még egy ház, amely alkalmas a mi lovainknak; egyébként a túlsó oldalon ott van a fogadó, abban ágyban is alhatik, aki akar. Elhelyezem a lovaimat és a kocsisomat, azután megyek a fogadóba. A betett ajtót kinyitom, a kézi villamos lámpa fényénél végigmegyek egy sötét folyosón és benyitok ajtón, amely mögött emberi hangokat hallok. A konyha. A meleg tűzhely körül egy csomó ember. Egy nagy és kövér férfi, egy mosolygó cretin-arcú másik férfi, egy sovány asszony, három gyerek. A kövér és nagy férfi feláll. Ő a gazda. Én tudok szerbül néhány szót, ő tud - mert járt Budapesten és járt Bécsben - magyarul és németül pár szót. Jól megértjük egymást. Pár perc múlva bent vagyok egy nagyon jól berendezett fogadóbeli szobában, az asztalomon forralt bor van, és kinn készül a számomra a csodálatos török kávé. Mást nem tudnak adni, de más nekem nem is kell. Vacsorát hoztam magammal. A kövér és magas gazda áll az ajtónak nekitámaszkodva és derülten nézi, hogy élvezem a meleg bort. A mosolygó cretin - Vlajko, a szolga - a kályhánál szorgalma- toskodik, hogy keményen be fűtsön. A gazdával beszélgetünk. Igen jól megértjük egymást. Rat: a háború. Haj, haj, bizony a háború. Az bizony szörnyű dolog. Nekik például ennivalójuk még csak akad, de színivalója neki például még abszolúte nincs. Kiveszek a zsebemből egy szivart és átadom neki. Nevet örömében és kimondhatatlan élvezettel készül rágyújtani. Vlajko abbahagyta a fűtés munkáját és a vágytól nedves szemmel néz a szivarra. Erre ő is kap egy szivart. Hangosan nevet örömében; egy farkát magánkívül csóválgató kutya. A gazda eltűnik, azután visszajön, és hálás arccal letesz két almát az asztalra. A szivarért? Fala, fala lepő: köszönöm, köszönöm szépen. Derülten támaszkodik neki az ajtónak és tovább beszélgetünk. Rat: bizony a háború. Hm, hm. Hanem itt - mondom és mutatom neki -, itt nála, nagy örömömre, mindent teljes épségben látok. Hja, igen, ide egy kommandó volt beszállásolva. No, annál jobb. Persze, azok finom emberek voltak, mi? A gazda igenili. És sok mindenről elbeszélgetünk még - szemmel kézzel egy-egy szerb szóval, egy-egy magyar vagy német szóval -, amikor házigazdám végül elmondja, hogy van neki egy nagy fia. Az Németországban volt diák. Orvosnak készült. Már kész doktor. No és hol van ez a doktor fiú? Rámutat a falra. - Hol van?- Ott, a szomszéd szobában. És mit csinál ott? Fekszik. Hogyan? - miért fekszik. - Beteg. Mi baja? - Házigazdám ekkor egy bús mozdulatot
