Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)

Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915

414 I BÍRÓ LAJOS HADITUDÓSÍTÁSAI- De még sokkal csúnyább - állítja az első.

Tovább megyünk. A véres Avala mögöttünk maradt. Az alkonyodó nap kisüt egy negyedórára a felhők közül. Körülnézek a csúnya országban. Nem is csúnya. Szép. Szelíd hegyek, sárga és vörösbarna erdők. Szép ország, de gondozatlan és elárvult, és most a megművelő, szorgos munka helyett, amelyre szüksége volna, a háború rettentő ekéje szánt végig rajta.

Az út egyik oldalán néhány sírhant. Német sisakok az egyszerű kereszteken. A háború vetése. A másik oldalon szerb katonatemető. Kis vörös fakeresztek fehér felírással; még egy kis fehér sírkő is van a középen, a homloklapja kékre van festve. Az egészet drótsövény veszi körül. A katonák, akik itt pihennek, nyilván járványok áldozatai. Ez is a háború vetése.

Alkonyat. Fent az égen két fekete repülőgép kering. A trénoszlopok- ról egy-egy gyanakodó tekintet fordul feléjük. A katonák tudják, hogy ezek a fekete madarak kellemetlen üzeneteket tudnak onnan felülről küldeni, és nem tudják, a mieink-e a két gép, vagy a szerbeké. A két gép ott kering még egy ideig felettünk, azután eltűnik észak felé. Nyilván a mieink voltak.

Ralje falu bús és piszkos kis szerb falu; egy béna koldus, aki bele- roggyant a sárba. A mély sáron egész este szakadatlanul hömpölygő kocsioszlopok küszködik magukat előre; éjjelre azután csend lesz, világos, holdas, kék éjszaka borul rá az árva és piszkos falura és a domboldalon tábortüzek égnek. Egy szerb utazás első napja véget ért.

A második nap és a harmadik nap olyan, mint az első. Ha a nap kisüt, akkor meglátja az ember, hogy ez a vidék is szép, a föld sokkal műveltebb és gondozottabb, mint Belgrád körül, de ha a nap megint elbújik, és ha elkezd esni az eső, akkor semmi mást nem lát az ember, mint a kocsioszlopaink és a csapataink elkeseredett és emésztő küzdelmét a szerb országúttal. A szerb országút fekete sarát ezer szekér és tízezer emberi láb gyúrta és taposta már meg. Meggyúrt és megtaposott, úgyszólván megművelt sár a kereket megfogja és a lábat nem ereszti vissza. Csúnya ország ez, még csúnyább, mint Galícia.

Az országút szélén görnyedt hátú, öreg szerb paraszt áll, és merev ál- mélkodással nézi a hadsereg végtelen előrehömpölygését az országúton. Ez az első lakója szomorú Szerbiának, akivel találkozunk. De nemsokára találkozunk még néhánnyal. Szemközt velünk az országúton nehéz ökrös szekér jön. A két tarka ökröt egy asszony vezeti. Szerb parasztasz- szony. Bocskoros lába mélyen belemerül az országút sarába. A két ökör nehézkesen topog előre. A szekér meg van rakva különböző holmival; a tetején kukoricakóró; a kukoricakórón egy csomó gyerek. És a szekér oldalára fel van tűzve valami... az embernek kétszer kell megnéznie, hogy