Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Orosz Front 1914-1915
302 I BÍRÓ LAJOS HADITUDÓSÍTÁSAI lafal összeomlott, a tárlók elmerültek a törmelékben, az egymásra robbantott és szétzúzott vasrudak és fogók között. Az állomásépületek még a helyükön állnak. De csupán a falak. A házak egykori koronái, a tetők, föl vannak égetve. S fölégetve azokban minden, ami egyáltalában éghető volt. Raktárak, mozdonycsamokok, hivatali épületek, várótermek: ha maradt még valami belőlük, hát a csupasz falak. A rámpákat felrobbantották, hasonlóan a töltéshez. A háború tűz- szekere háromszor száguldott végig a környéken, felperzselve, ami perzselhető volt. S az orosz-lengyel hidak és állomásépületek látványa megnyugtató, barátságos színtér az ország falvaihoz képest. Ezek egyébként sem elragadóak: csöpögnek a kosztól, és a ziláltságnak egészen rendkívüli fajtáját mutatják. Itt-ott egy ordító vörös téglából rakott, magányos épület, közte a többi ház, keresztbe-kasul egymás mellé, fölé, mögé halmozva, minden fából ácsolva, Idvéve a közepükbe állított tűzhelyet és a kéményt. Maga a lakóhely, melyet a téglakályha köré húztak, egymásba kapcsolt lécekből összerakott tákolmány. Ezek a házak csúnyák. A festett fáról lepereg a mész, a nádfedél omlik, az északi oldalt mocskos szalmacsomó védi a hidegtől. Ám ha az ember egy ilyen - minek is nevezzem - sikátoron áthaladva semmit, de egyáltalán semmi egyebet nem lát, csupán az idomtalan kályhát a karcsú kéménnyel, körülötte az ingatlan minden bennevalójával, olyan dúltságban, hogy alig egy foltnyi hely maradt szabadon, akkor elkezdi megkedvelni ezeket a szegényes faházacskákat. Szegény, maradék, kicsiny faházikók! A ti ablakaitokban - még a legnyomorúságosabb viskóban is - lóg egy horgolt fehér függöny, s kivétel nélkül mindegyik ablakban ott áll a virágcserép... Ismerős virágok... Nem muskátlik ezek, amik a lengyel viskók ablakaiban nyílnak? O, ti szegény, maradék faházikók! Látjátok, mégis szeretetteljes pillantás az osztályrészetek. Ezrével pusztítottak benneteket, s az egyetlen dolog, ami belőletek megmaradt, a kályha. Milyen kár értetek. Milyen iszonyat, hogy ezrével pusztultatok, ti szegény kis lengyel faházikók. Hogy mi módon is pusztultak el a szegény kis lengyel faházikók? A háborúskodó felek egyike - teljesen mindegy, éppen melyik - keres egy helyet, ahol megvethetné a lábát. Egyszer egy hegyháton leli fel, azután egy erdőben. Ahol azonban egy falu van a közelben, ott legtöbbször éppen ez lesz a legmegfelelőbb hely, valamelyik kijárata előtt ássák ki a lövészárkot, a lövészárok előtt idővel egy drótsövényt is elhelyeznek: a háborúzó fél megveti a lábát. Az ellenoldal azonnal kitudja, hogy ellenfele a falu szélén besáncolta magát, s most mindent latba vet, hogy annak életét annyira megkeserítse, amennyire egyáltalában lehetséges. A torony megtámadásának ideje még nem jött el. Egyelőre a tüzérségé a szó. Célpont: a falu déli lejtőjén található lövészárok. Vagy: célpont a falu külső házsora. A falu külső házsora! A felek habozás nélkül adják ki ezt
