Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Orosz Front 1914-1915
OROSZ FRONT 1914-1915 I 265 Nove-Miasto körül pedig, a Maghieráért vívott harcban ez történt. A harminckilencedik - a debreceni gyalogezred hosszú rajvonalban fekszik a csatamezőn. Beárkolja magát. Mellette harcol majd a hetedik - stájer - gyalogezred. A debreceniek már elöl vannak. Most a stájereken van a sor. A stájerek jönnek előre. A debreceniek nézik őket. No lássuk, mit tud a sógor. A debreceniek lövöldöznek át az oroszra és közben oda-oda néznek a stájerekre. Hát te hogy csinálod sógor? A debreceniek felsőséges érdeklődése egyre barátságosabb és egyre feszültebb figyelemmé lesz. A debreceni bakák előbb figyelmeztetve lökdösik egymást. „Nézd már a sógort!" Azután elhallgat mindenki. Az egész hosszú, hosszú sor lázas figyelemmel, visszafojtott lélegzettel, csillogó szemmel nézi a stájereket. A stájerek bravúrosan mennek előre. A debrecenieknél nagy csend. De amikor a stájerek már-már befejezték a bravúros felvonulást, akkor a lázasan figyelő debrecenieknél egyszerre egy viharos éljenzés csap fel. A debreceniek magukon kívül vannak az elragadtatástól, hogy ezt a dolgot más is tudja ilyen szépen. A debreceniek nem törődnek az orosz golyókkal, felállnak a lövészárokban, ujjongva integetnek a stájerek felé, azután úgy érzik, hogy az éljenzés sem jelezte eléggé az elragadtatásukat - egyszerre tapsolni kezdenek. Viharos taps hangzik fel az őszi mezőn. Viharos - hogy mondják? szűnni nem akaró taps. A Nove-Miasto mellett a Maghieráért vívott harcban a debreceniek megtapsolták a stájereket. * A háború első napjaiban a határszéli állomásokon álltak kint az emberek - katonák, civilek - és néztek le, dél felé, amerről a katonával rakott vonatok jöttek. Néztek el a messzeségbe a csillogó sínpárok felett. Feltűnt egy vonat. Az emberek összehúzott szemmel figyelték egy kicsit, azután így szóltak:- Ez magyarokat hoz. Honnan tudták? Onnan, hogy a magyar katonavonatnak a tetején is jött egy pár katona. A tetején is. A lépcsőjén is. Az ütközőjén is. A magyarok kiültek a lépcsőre, rámásztak az ütközőre, felkúsztak a tetőre. Integetniük kellett az embereknek, az állomásoknak, az elhagyott vidéknek; tele kellett kiáltani a lelkesedésükkel a magas mennyboltozatot és meg kellett nyergelniük és türelmetlenül sarkantyúzniok kellett a vonatot, hogy siessen, siessen, siessen. Galíciában folyton ezt kérdezték;- Hadnagy úr, Oroszországban vagyunk már? És alig hogy elhagyták Csacát és Lubotényt, egyre azon sóhajtoztak:- Hol van már az orosz -, hadd megyünk neki. *
