Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Orosz Front 1914-1915
194 I BÍRÓ LAJOS HADITUDÓSÍTÁSAI Elkergettük őket. Amikor a földön előre csúsztam egy kicsit és egy cserjét elhárítottam magam elől, egyszerre érzem, hogy valami történt a kezemmel. Átlőtték a tenyeremet. Nem is fájt. Most szabadságot kaptam néhány napra, azután visszamegyek a csapathoz. Az arca ragyog a boldog büszkeségtől. A civil életben pincér és megszokta az úri életet. Most gyalogos közlegény, pár nap múlva megy vissza a csapathoz, és az arca ragyog a boldog büszkeségtől. Ezt láttuk eddig a háborúból. Mert a vonat azután ment velünk tovább; azután megállóit; a sajtóhadiszállás pompás felszerelését, teherkocsistul, automobilostul és hintóstul kirakták a vonatból, az automobilok, teherkocsik és hintók elindultak velünk, és most itt vagyunk egy névtelen kis fészekben, amelyben meglepett emberek bámulják meg a katonai tábort, amely egyszerre betelepedett közéjük, amelyben kevesebbet tudtunk a háborúról, mint a budapesti szerkesztőségekben, és amelynek természetesen még a neve se írható ki. Tegnap nagy por volt, ma esik az eső, a tiszti konyha igen jó és én azon habozom, szégyelljem-e magamat ezért a haditudósításért. Erdekli-e ez az olvasót? Szabad-e a figyelmeit ezekkel a dolgokkal igénybe venni? Érdemes volt-e ezért felkerekedni, ide eljönni, más hadi- szolgálattól - ha a legszerényebbtől is - elvonni magamat? Egy pár napig még itt kell maradnunk és az ölünkbe kell raknunk a kezünket (ha arra nem akarjuk felhasználni, hogy kicsinyes és együgyű részleteket írjunk meg egy békés táborozásról). Azután, egy-két hét múlva - három hét múlva esetleg - írni lehet majd már arról, amin kívül az olvasót is, engem is semmi sem érdekel [jobban] a világon: a háborúról. A testvéreinkről, a fiainkról, azokról a katonákról, akik verekszenek. Talán. És akkor kiderül talán, hogy egy nagy lapnak mégis helyes volt engem ide elküldenie, és nekem érdemes volt ide eljönnöm. Addig...? nem, az máris kiderült, hogy nekem érdemes volt. Amikor a vonatunk kigördült Magyarországból, és nem magyar földeken keresztül haladtunk már előre, akkor egy különös hang ütötte meg az ember fülét. Mi ez? Ez lehetetlen? De... de, igen..., úgy van: ezek az emberek, ezek az idegenek, álldogálók, tarlókon dolgozók, vonatokat nézők, akik soha magyar szót eddig ki nem mondtak, soha talán magyar szót nem is hallottak, azt kiáltják az elrobogó vonat felé: éljen. Éljen! Magyar katonavonatok robogtak erre el napokon át, és vitték az elánjukat a harctér felé. A magyar lendület, a magyar lelkesedés, a nemes magyar mámor olyan nagy volt, olyan sok volt, hogy nemcsak Magyarország volt tele, hanem átömlött a magyar határhegyek koszorúján és megtermékenyített idegen földeket és idegen szíveket is. Az éljen elkísért bennünket a magyar határon messze túlra, velünk van most is, és a szívünk melegszik rajta. Ezért magáért érdemes volt eljönni. A katonavonatokért, ame
