Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos Levelei - Bevezető (Varga Katalin)
BEVEZETŐ I 15 A Miskolcról és Kassáról írott levelek hangvétele - a felmentés bizonytalan és átláthatatlan körülményű, hónapokig tartó elhúzódása miatt - egyre kétségbeesettebbé és dühödtebbé vált, ugyanis a sorozás helyszínéről nem mozdulhatott, ugyanakkor végig kellett szenvednie, hogy mások ügyetlen, nemtörődöm ügyintézésének van kiszolgáltatva. Ekkorra már tapasztalt annyit a háborúból, hogy a kötelességtudatnak a szikrája se maradjon benne, és mindent elkövessen a felmentésért. Sajnos egyelőre nem sikerült kideríteni, pontosan hogyan oldódott meg a helyzet, de májusra valahogy megszerezte a felmentést. 1917 közepe és 1918 augusztusa közt - a tudósítók agyonszabályozott kommunikációjától16 megszabadulva - Biró végre ismét a Világ munkatársaként írta vezércikkeit, intenzíven politizált, a háború várva-várt végének bekövetkezte, a békekötés lehetősége és módja, a Monarchia, illetve Magyarország sorsának alakulása foglalkoztatta,17 a háborúban immár a hátországi értelmiség eszközeivel vett részt. Az 1917-ben kelt harminckét és az 1918-ban írott harmincnégy fennmaradt levél a szanatóriumban, gyógyfürdőben kúrálódó vagy nyaraló feleségének és lányának szólt, vagy akkor keletkezett, amikor nagy ritkán ő maga utazott el Budapestről. Biró szépírói munkásságának bibliográfiája és levelei tanúsága szerint a tudósítói évek, az értelmetlennek és hazugnak tartott napi munka gyötrelme, nem kedvezett az írói alkotómunkának, jóllehet idejéből tellett volna. A változás a következő években látványos, az újságírói és közéleti tevékenységen kívül jelentősen megnő szépírói megjelenéseinek 16 „A vezetőség ugyan az időnket itt úgy osztja be, hogy írni lehetőleg csak akkor írjunk, ha tudósításra való anyag van, de egyszer máskor talán mégis írnék nem éppen riportot. A világesemények úgy izgatnak, hogy néha szinte fáj, hogy nem írhatok róluk vezércikket." - írta tudósítói korszaka kezdetén, 1914. augusztus 21-én. 17 „A messzeségbe szegezzük fáradt szemünket, és az évek ködéből egy álomkép világít felénk: az eljövendő Magyarország képe. - Meglesz a béke. - És felpezsdül a munka. - Ami korhadt volt, az elpusztult; ami megmaradt, az levelet hajt és virágzik. Az árvákat óvja és felneveli a szeretet. Minden községben legszebb ház az iskola. Az Alföld egyetlen óriáskert, Magyarország és a magyarság legnagyobb kincse és csodálatos erőforrása. A föld azé, aki megműveli; és a munkás megkapja az ő munkája teljes egyenértékét. Tiszta műhelyekben egészséges és elégedett emberek dolgoznak. A legsötétebb rutén hegyekben is ismerik és óvják az Isten képére teremtett embernek emberméltóságát; nincs kocsma, nincs uzsora, nincs szolgabírói korbács és csendőri ököl, de van orvos a csecsemő számára. A nemzetgyilkoló tüdővészt letepertük, és a magyar gyermekek nem pusztulnak el időnek előtte. Magyarországból senki se vándorol ki többé, mert itt nemcsak halni kell többé, hanem itt boldogan élni is lehet; és ez a Magyarország, a háború irtózatos viharából épen kikerült Magyarország a jognak, a szociális haladásnak, a nemzetiségi békének mintaállama [...]." (B. L. A jövendő Magyarország, Világ 1917. dec. 23.; B. L. A kezdet és a vég, Bp., Világ, 1918,132.)
