Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1967 - Illetlen válasz egy körkérdésre
1967 * Ha mégiscsak igaznak bizonyul, hogy az íróknak nem csupán szenvedélyük, de nézeteik is vannak, amelyekhez ők ragaszkodni szoktak, miként magyarázható akkor, hogy manapság sajnálatos ízlészavarnak tekintem, hogy Dosztojevszkijt évekig Tolsztoj és Csehov elé helyeztem? És miként azt, hogy épp abban az időben bután lehunyt szemmel és süket füllel elficánkoltam Shakespeare és Stendhal mellett, és végeláthatatlan tévutakra volt szükségem, míg eltaláltam hozzájuk? Mennyire megbízható egy olyan ember - természetesen nem létező - véleménye, aki Goethét még ma is három lépés távolságra tartja magától, és dühös alázattal vár a pillanatra, amikor — talán majd nyolcadik évtizedében életének — iránta való figyelmét szeretette cserélheti? Miként magyarázható, hogy valaki, aki a Kohlhaas Mihályt a maga be- vallatlan álmaiban a világ legtökéletesebb elbeszélésének tartja, és mégis tíz évig alig egy napot hagyott ki, amelyiken egy vagy két oldalnyi Proustot ne olvasott volna, ami azonban természetesen nem akarja azt jelenteni, hogy véleménye volna róla. Van-e akárcsak félig-meddig elfogadható magyarázat arra a rosszindulatú meg nem értésre, amivel én Thomas Mannra évekig gondoltam, és arra a szeretette és nagyrabecsülésre, amellyel ma tekintek műveire? Miért tűnik föl nekem úgy, hogy magyar líra hét évszázada egy semmilyen másik nyelv által felül nem múlt mesterművet hozott létre? Miként magyarázható, hogy én Hemingway-t... * Önkínzó szándékkal szinte sohasem mulasztom el, hogy saját munkáimat még a közlés előtt jóváhagyás végett íróbarátaim elé ne terjesszem. Ifjú éveimben mindany- nyiszor kemény idegpróba volt ez. Minden előző tapasztalat dacára mindig újra elképedtem, amikor X-től pontosan az ellenkezőjét hallottam annak, amit Y mondott szerény munkámról, jóllehet én ugyanazt az ifjonti bizalmat vetettem mind az egyiknek, mind a másiknak az ítélőképességébe. De ezektől a végletes esetektől eltekintve is meglepő volt A-tól és B-től és C-től olyan véleményeket hallani, amelyek - még hogyha a fő dologban összecsengtek is - tetszésüket vagy nemtetszésüket egymásnak ellentmondó változatok bőségével indokolták meg; ennyi elég volt hozzá, hogy még egy olyan tapasztalt lovast is, amilyen én voltam, kivessen a nyeregből. A mű olyan részletei, amelyekkel az egyik egyetértett, nem tetszettek a másiknak, és fordítva, és hogyha végül két kritikusom valamely részletkérdésben egyetértett, akkor is olyan ellentmondó érvekkel indokolták meg véleményüket, hogy a meglepetéstől csak kapkodtam a fejemet, hisz lehetetlennek láttam, hogy ennyire eltérő törvénytáblák alapján ugyanahhoz az ítélethez lehessen jutni. Amitől pedig csakugyan elakadt a lélegzetem, az az én művészi szándékaimnak a magyarázata volt. Olyan indítékokat tulajdítottak nekem, amilyenekre még álmomban sem gondoltam volna. Vagy talán az olvasóim jobban tudták, mit álmodtam, mint én, aki az álmokat papírra vetettem? Meglehet. A művészet nehéz dolog, mondtam magamban, a művészek pedig nehéz emberek. Talán én magam nem is tudom, mit akarok. Könnyebb megmondani, milyen egy jó asztal, és miért jó, mint egy novella alkalmatosságát és hasznát megállapítani. 96
