Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1967 - Illetlen válasz egy körkérdésre
1967 tesz a helyére. Kivesz egy mondatot a szövegből, hogy a következő oldalra beszúrja. Egy gondolatnak, legyen bár mégoly szép, nemes vagy szellemes, kitekeri a nyakát, mivel alapos morfológiai vizsgálat után kiderült, hogy megtévesztő idegen test, s az egész szerkezetet szét fogja robbantani. Egy kétszótagos szót egy háromszóta- gos helyére tesz, hogy az adott ritmust megőrizze. Mindezeknél a részfeladatoknál a tervező és számító értelem munkáján túl olyasmi megy végbe az írói szervezetben, ami az elektronikus precizíósmérleg remegő ingadozására emlékeztet, amellyel az ember a fizikai mikroegységek mérését végzi. Az író talán visszatartja a lélegzetét, összeszűkíti a szemét, életnagyságon felüli fülekkel hallgatózik befelé magába, lehetetlen grimaszokat vág - mérlegel és válogat. Nehéz a választás. Jó ha tíz évente kifizetődik a vesződség, amit ráfordítanak, hiszen az ember és hát maga a művész is tökéletlen; ám jaj annak az írói torzszüleménynek, amelyik lemond róla, hogy tökéletes legyen. * Miként merészelnék, ha egyáltalán a szándékához venném a bátorságot, ítéletet szabni egy emberi fáradozásról, amelyik - mindegy, hogy kiállta-e a próbát, vagy sem - oly sok veszéllyel dacolt, és oly sok szenvedést magára vett? Elek manapság a gyanúperrel, amit azonban alig merészelek kimondani, és természetesen minden pillanatban visszavonni vagyok kész, hogy Knut Hamsun rossz író. De akkor mivel magyarázható, hogy én őt viharos ifjúi éveimben oly forrón tiszteltem és szerettem, hogy hódolatom évekig saját növekedésemet a legmagasabb fokon veszélyeztette? Mivel magyarázható, hogy a hamsuni figurák egyáltalán hatással voltak rám: az érzelmek lírai zűrzavara, a kalandvágy, a belső és külső rendetlenségre való hajlam? Hogy én, aki tekintetemet évekig szilárdan rájuk szegeztem, mégsem láttam át rajtuk: nem láttam át fennhéjázó szerénykedésükön, a furfangos borongáson, amellyel a sors megszámlálhatatlan, ördögi csapásait nyugtázták, az embertársaik iránt tanúsított, átlagos jólelkű magatartásokon. Ha az Éhség hőse bárhol pénzhez jut, százat tehetünk egy ellenében, hogy még ha az éhhalál küszöbén áll is, azonnal elajándékozza. Ha valakitől pénzt sikerült kölcsönöznie, ezret tehetünk egy ellen, hogy az illető pénzzel tartozott neki, de nem tudott vagy nem akart fizetni. Ha egy szerkesztő előleget ad neki, akkor sírhatnékja támad a meghatottságtól e hallatlan nagylelkűség láttán, de persze köhécsel és krákog, hogy könnyeit elrejtse. A grimaszok, taglejtések és szavak tévedhetetlen pontossággal épp az ellenkezőjét fejezik ki annak, amit érez. Ha csiklandozza a gőg, akkor szelídnek adja ki magát, ha szerelmes, akkor goromba lesz, ha kétségbe esik, akkor nyerít a röhögéstől. A fejük tetejére állított érzésegyenletek idővel olyan unalmas matematikához vezetnek, hogy az olvasó a logika kényszere alatt kísértést érez rákérdezni, hogy s mint van az, hogy a hős mégiscsak a szájával beszél, és a fenekén ül, nem pedig fordítva. Amikor Viktória látni szeretné Johannesét, hátat fordít neki, amikor Johannes látni szeretné Viktóriáját, aranypénzt ad a virágárusnak egy szál rózsáért, és egyedül marad otthon a jelképpel. Van-e szebb a szégyenlős szerelemnél? És van-e nevetségesen megbízhatatlanabb, mint egy író véleménye a másikról? 95
