Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1965 - Önéletrajzi vázlat
1965 amely, illetve amelyek a Kortárs 1966. januári számában jelentek meg. Hogy az önéletrajz nem hazai felhasználásra készült, az abból is látható, hogy befejezésében sem a G.A. úr X.-ben, sem A kiközösítő címeit nem említi, azok fordításai ugyanis ekkor még nem voltak külföldön kézbevehetők. Déry 1963-beli felolvasó kőrútjához kapcsolódó életrajzával összehasonlítva e későbbi eléggé személyes hangvételű — annak ellenére, hogy lexikonba készült. (Déry Tibor, regényíró, novellista, költő, kritikus, született 1894. október 18.) Mivel balgaságnak és garázdaságnak tartom, ha a művész magát kommentálja, dátumokra és tényekre szorítkozom. Ami ezen túlmegy, azt megtudja az olvasó a könyveimből. Budapesten születtem ügyvédcsaládban, négy-öt éves koromban csonttuberkulózisban megbetegedtem, amit Magyarországon „angolkórnak” hívnak, és négy évig az ágyat kellett nyomnom. Miután számos bel- és külföldi orvos kezelt, végül egy német szanatóriumba kerültem az Északi-tenger partján, és ott teljesen fölépültem. Iskoláimat némi késéssel abszolváltam, először a humán gimnáziumot, majd a kereskedelmi iskolát, azután egy évet töltöttem egy svájci kollégiumban, ahonnan - az ott uralkodó testi és lelki szabadságkorlátozás miatt - kétszer kitörtem, és gyalog, pénztelenül, Budapestre próbáltam szökni, mindkétszer sikertelenül. Magasabb beosztású alkalmazottjaként egy nagy fa- és fűrészüzemnek, amelyet nagybátyám vezetett vezérigazgatóként, csakhamar elment a kedvem az üzleti élettől. Még irodistaságom alatt jelent meg első irodalmi művem kettős sikerrel: elképesztő homlokráncolás az irodalmárok közt, és szigorú bírósági ítélet a közerkölcs elleni vétség miatt. A magas pénzbüntetést, tiszteletdíjam tízszeresét, a kiadó fizette ki bosszúsan. Az első világháborúban mint a hadifontosságú fűrészművek alkalmazottja fölmentést kaptam a katonai szolgálat alól, de amint 1918-ban sztrájkot szerveztem nagybátyám ellen, mégiscsak be kellett vonulnom. Szerencsére a háború hamar végétért, Magyarországon azonban két forradalom követte - egy demokratikus és egy kommunista -, amelyekben részt vettem, jóllehet nem karddal és puskával, nem is hivatali pozícióban, de ifjonti lelkesült egyetértéssel, amit csupán apám tragikus öngyilkossága mérsékelt. Miután Horthy admirális leverte a kommünt, és én több ízben fehér terrorcsoportok kezébe kerültem, kénytelen voltam végül emigrálni. Első feleségemmel hét évet töltöttem Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Olaszországban, többnyire nagyon szegényes körülmények közt mint napszámos, újságíró — soha nem létezett nálam rosszabb —, mint ügynök, bélyegkereskedő, nyelvtanár stb. Amint Magyarországra visszatértem, kevéssé boldogultam irodalmi pályán; szürrealista munkáim nem találtak tetszésre a kiadóknál, ahogy politikailag rossz hírű nevem sem, amely feketelistán volt a rendőrségen. Nem hiszem, hogy íróságom két évtizedében többet megkerestem volna évente, mint egyetlen hét létfenntartási költségét. És mivel a politikai viszonyok sem voltak ízlésemnek megfelelők, 42
