Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1965 - Az ember veszélyeztetettségéről
1965 nyem. Becstelenség ez? ... Meggyőződésem bizonytalansága? ... Annak óhajtása, hogy senkivel se rúgjam össze a port? Mai kedélyállapotomban, amit hatvan év alatt munkáltam ki magamnak, akár párthíveimnek, akár ellenfeleimnek mindig tüstént kéznél van nálam a mentségük, mert mindkettejüket nagyra becsülöm. A mentségekből érvek lesznek mellettük vagy ellenük. Az érvekből meg zűrzavar. A mi furfangos gondolati és kulturális javaink felmérhetetlen világában úgy rémlik nekem, hogy a Mellette és az Ellene csupán két egyenjogú fele egy egésznek, és hogy csak velünkszületett konokságból és rontó dühből, tiszta emberi rosszaságból döntünk az egyik vagy másik mellett. Mert végeredményben mindig az egésznek van igaza. Például azt a kérdést szögezik itt nekem, hogy a „realista” regény meggyőző-e még ma is. Természetesen igen. Engem személy szerint untatna. Tehát: nem. A magyar dolgozó osztályokból való olvasó, a munkás, paraszt, kézműves, aki csak manapság ismerkedik a művészettel és az irodalommal, azt mondja: igen. A második vagy harmadik realista regény után ellenben, amikor véletlenül a kezébe kerül egy Jules Verne vagy egy Jókai, torkaszakadtából nemet fog kiáltani. Aztán azt is kérdezik még tőlem, hogy vajon ma lehet-e reflektálás nélkül elbeszélni. Igen, az isten szerelmére, miért is ne? Föltéve, hogy az író az elemi világéhség és világkiváncsiság megszállottja, amelyek őt az élet egyszeri nagy gesztusaira képesítik és kényszerítik. Hogy van-e ma ilyen író? Ezt én nem tudom, hiszen képzetlen vagyok. Hogy van-e ilyenre szükség? A szükségletet a termelők hozzák létre. Azt kérdezik, műalkotás lehet-e egy elkötelezett regény? Minden műalkotás elkötelezett - az emberek iránt és a mindenkor fennálló társadalom ellen. Azt kérdezik, hogy életképes-e a nouveau roman. Ha tudnám, mi a nouveau roman, amit sajnos nem tudok, azt válaszolnám: miért ne létezhetne a hangya az elefánt mellett? Érvénytelenítik vajon egymást? Azt kérdezik ... Igen, még egy sereg kérdés van, és még nagyobb sereg fel nem tett kérdés kavarog a fejünkben, amelyekre csak azért nem térek ki, mert mindegyikre tudok egy választ, de ugyanakkor válaszom cáfolatát is, sőt nemcsak a cáfolatát, hane'. i a megrágalma- zását, a megerőszakolását, a besározását, a meghamisítását, továbbá a felmagaszta- lását, az eszményesítését, a szentté avatását, egyszóval az emberivé tételét a válaszomnak. Igen, attól félek, hogy emberi mivoltom mellett tanúskodnak. És miután jóval kényelmesebb olyan kérdéseket föltenni, amelyek minden esetben kevésbé egyértelműek, mint maga a kétszínű válasz, hát én is szeretnék a magam részéről fölvetni egy kérdést: Vajon mindaz, amit mi kérdezünk, fennhangon vagy titokban, nem alapvetően hamis nézőpontból vesz-e célba valamit? Nem olyan kérdések-e ezek, amelyekre nincs általánosan érvényes válasz, hanem csupán részfelelet, amit esetről esetre kell megfontolni és megfogalmazni? Kiváltképpen: nem az-e a baja minden kérdésünknek, hogy mi, írók - a kritikusokat ezúttal közénk számítva - tesszük föl, nem pedig az olvasók? Hogy mi az olvasók közreműködését abban, amit műélvezetnek nevezünk, többé-kevésbé figyelmen kívül hagyjuk? Mint író, természetesen, a mi teljes autonómiánk híve vagyok, hogy azt írjuk, amit a múzsa sugall, 37
