Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1965 - Az ember veszélyeztetettségéről
1965 de az eredmény megítélésekor akarva akaratlan kényszerítve érzem magam arra, hogy magamat mint olvasót vegyem számításba, és bennünket, írókat tiszteletteljes vagy megvető módon megfosszam attól a jogunktól, hogy másként írjunk, mint ahogyan az én olvasói ízlésemnek megfelel. Nem azért, mintha ezt többre becsülném, mint az írók képességét, hogy javítson rajta, de zsebem kétségbeesetten védekezik minden ajánlat ellen, hogy nagyobbra nyíljék, mint amennyire apró, pillanatnyi szükségleteim engedik. És kézenfekvő, hogy egy párizsi egyetemi tanárnak mások a szellemi és érzelmi szükségletei, mint egy magyar parasztnak vagy munkásnak. Kinek írok hát? Melyikük teszi föl a kérdést: realizmus vagy nouveau roman, elkötelezettség vagy szubjektív köldöknézés? Mindenkinek joga van a kérdésekhez és a rájuk szabott válaszokhoz. így húzom ki fejemet a hurokból. És még egy kérdés, amelyik szorosan kapcsolódik a mi szakkérdéseinkhez: Mi a véleménye az emberiség jövőjéről? Mégpedig arról az emberiségről, amelyiknek mi regényeket akarunk írni. Aki nem táplál hozzám hasonlóan ördögi egykedvűséget az emberiség sorsa iránt, azt talán nyugtalanítja a kérdés, hogy vajon a jövőben lesz-e még olvasó. Nem, tévednek, nem az atombombára gondolok. Azt túl fogjuk élni, ahogyan mostanáig minden gyilkos fegyvert túléltünk, amit csak kifundált az ember. És nem is a manapság eszelősen dühöngő nacionalizmusra gondolok, amivel most a civilizáció mint legbájosabb adományával tapintatosan a fejletlen országokat is ellátja és gazdagítja. Ezt a járványt is túl fogjuk élni, még ha jelenleg a népek gyűlölködésének olyan, soha nem látott tombolásához vezetett is, amihez képest a polgári kor sovinizmusa gyöngéd leányálomnak tetszik. És nem gondolok, miként talán önök föltételezik rólam, minthogy én Keletről jövök, a kommunizmus és a kapitalizmus lehetséges összecsapására sem, amennyire az én szerény érdektelenségem az emberiség, tehát olvasónk sorsa iránt megengedi, egy jóval alapvetőbb, ámbár kevésbé feltűnést keltő veszedelme nyugtalanít az emberiségnek, egy diszkréten mind közelebb lopózó katasztrófa, amely nem vásári módon vérrel és halállal kendőzi magát, s amelyet én mégis - mert feltartóztathatatlan - az emberiség első számú ellenségeként fenyegetőbbnek tartok az atombombánál, a neonacionalizmus dühöngésénél és a kommunizmus meg a kapitalizmus lehetséges összecsapásánál. Természetesen semmi újat nem mondok önöknek, hiszen számtalanszor fölismerték és nevén nevezték előttem már ezt a veszélyt - ezt az összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyt, amely ma a mi pompás, ég felé törekvő nemünket fenyegeti: Én az embernek a gép okozta hanyatlásától félek. Helyesbítek: az olvasóknak a gép okozta hanyatlásától. Pontosabban mondva: nem attól félek, hogy olvasóink az autósztrádákon összeütköznek - ami kegyesebb halál lenne a gép előidézte, lassú elsorvadáshoz képest -: az embernek a gép okozta elkerülhetetlen, végleges elembertelenedésétől félek. Még pontosabban mondva: félek az ember végleges győzelmétől a természet fölött, s ugyanakkor a természettől félek, amely az emberben önmaga karikatúrájává lett. Nem látok kiutat a dilemmából. Tudom, hogy a gép elől semmilyen menekvés nincs, s hogy gyengeelméjűség lenne a postakocsiba meg a petróleumlámpa mellé visszavágyódni, de azt is tudom - tudni vélem -, hogy kortársaink szükséglete, hogy autó38
