Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1977 - Tükörcserepek
1977 haragú szájából szeszélyes pofájából. Megidézni múltunkat: legelöl botladozásunkat, amelyen már nevetünk, bűneinket, amelyek már kialudtak, baleseteket, sebeket, amelyekről már csak hegek árulkodnak? (Bal lábam csontszúvas bokájában a műtőkések kaparásának emléke.) Szórakoztató időtöltés, mondtam? De értelmes-e is egyben? A halálra készülődés szakaszában: amikor az ember már nemcsak önmaga sorsával kell számot vessen, hanem a jövő - a nála tágabb világ - jövője is benyomul gondolkodásába. Bármily önző is az öregkor, érzelmében fonnyadt, adományaiban kupori, fiai, lányai, unokái, de még távoli rokonsága is a jövőhöz kapcsolják: kire mit hagyjak vagy ne hagyjak örökül, ha a hagyatékom nem is lesz több egy viseltes nadrágnál. Az emlékezet nem idősorrendben szólongatja toliamat. Hogy az emlékek milyen logika szerint vonzzák, taszítják taszigálják egymást, csak sejthető: egyidejűségük-e vagy esek rokon alkatuk, netán valamilyen cél irányítása? Feltehető, hogy alanti - olykor talán összefüggéstelennek látszó - feljegyzéseimben mind a három tényező közbelépett, negyediknek pedig még gyakran memóriám is vagyis agysejteim végié ges fokozatos elnémulásával; hát csoda-e, ha szürkeállományuk tizenöt millió sejtje közül ennyi idő után egy-egy csoportjuk kidől a sorból? Nem szólva arról, hogy indulataink is milyen nyomós szerepet töltenek be emlékezetünk működésében: hegy szeretjük-e vagy megvetjük-e életünket, s hegy mit tartósítunk, vagy fordítva, mit selejtezünk ki belőle. Hajlam és erkölcs bonyolult összjátéka, melynek kimenetele még bonyolultabb, mint egy meteorológiai előrejelzés. Bizonyságot csak egyet ismerünk: hogy jósors vagy balsors játékainak központja, öröm és bánat, szenvedés és szenvedtetés, diadal és vereség alanya és tárgya, Én vagyunk. S bár menetelésünk a csillagrendszerekhez hasonlatosan az Ismeretlen felé tart, mi magunk bezárattunk egyéniségünk törvénytárába. Ott kuporgunk, mint a mézgacsöppbe fagyott bogárka, kitörni képtelen, míg a halál el nem porlasztja gyön- gécske egyediségünket? különlétünket. Elporlasztja-e? Még a gödörben is, hajói odanézünk, váz-állapotunkban is ragaszkodunk egyéniségünkhöz. Bár ott fogazatunkkal már mindannyian vicsorgunk - mint ahogy többnyire elevenen is -, de van, akinek hiányzik itt-ott egy szemfoga vagy zápfoga, mással s porcelánnal vagy ezüsttel tömte be a hiányt, a rikítóbb ízlé- sűek arannyal, hogy a hullarablók és sírfosztogatók - Egyiptomban és Auschwitzban - majdan hálatelt szívvel diosórhoooék áldhassák emléküket. Az emlékezet nem respektálja fumigálja az időrendiséget, mondtam. De az emberi agy makacs, a forgásában ragaszkodik az előnyomtatott mintákhoz: így azon kapom magam rajta, hogy elsőnek életem kezdetéhez irányít vissza, sőt még azon túl, ofmládi kapua, családom eredetéhez, amelyet pedig már csak hallomásból vagy képekről ismerhetek. Eleven emlékeim a mai töredék Irigylem azokat, akik - olykor csecsemőkorukig hátranyúlva - fel tudják éleszteni gyermekkorukat: én csak töredékeket tudnék megidézni megidézni. De nem is bánom, a lét első lépcsői nemgein érdeklik toliamat: gyermekpszichológusok dolga. S nem önéletrajzot írok, még csak nem is érzelmek iskolájába küldöm feltételezett képzelt olvasóimat, mindössze egy 368
