Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1977 - Emlékeztető
1977 dott, lábikránk megfonnyadt s kidudorodó visszereivel, ibolyaszín és zöld foltjaival iskolaéveink hegy- és vízrajzi térképét idézi emlékezetünkbe, de még így is, pálca formájában mennyivel megbízhatóbb, mint X kartársunk irodalmi ítélete. Farunk besüppedt, karunkon a bőr, főképp a megfogyatkozott bicepsz fölött megráncosodik, de ha egyszer-kétszer végighúzzuk rajta tenyerünket, csak kisimul. Nehezen kapaszkodunk fel az autóbusz magas lépcsőjére, ezért vettünk kocsit. Miért vastagodik meg vénségünkre lábunk nagyujjának körme oly mértékben, hogy egy svájci sziklahegységet vélünk látni felülről, mint egy repülőgépről, s a körömnyiszáló olló majd beletörik, ... rejtély, amelyet azonban nem vagyok hajlandó megfejteni. Tudomásul vétetik. És zokni és cipő húzatik/ó7e/e.” „...El ne feledtessék, »teszem hozzá vidáman«, a természet segítségünkre van a halál, a természetes halál elviselésében. Testi, szellemi képességeink csökkennek, de velük arányban igényeink is ... Nem baj, mondom egy szőlőskert felső barázdájában üldögélve, itt is nagy a csönd és széles a kilátás. Még tágasabbat akarnál? Tekints a szívedbe! Az már elraktározott annyit, hogy futja a hátralevő életre. De a gyaloglás testi örömei? írj róluk. Nem pótlékként, hanem mert az írás még a gyaloglásnál is jobb. így edz a természet - mint a vegetatív idegzet, önműködően dolgozva - a majdani végső elmúlásra, mely egyben végső békekötés is lesz saját életünkkel. Fogytán az étvágyad? Nézd fiatal feleségedet, milyen boldog szemekkel, milyen étvágygerjesztőn szopogatja a csirkeszárny csontját, termelékenyebb izgalommal, mint te valaha is életedben. ínyes élvezetnek beérted ÍO fillér ára, két-három jókora szelet fehér vagy sárgásán fénylő sonkazsírral, melyet egy negyedkiló rozskenyér kíséretében a budai rakpart alsó lépcsőjén fogyasztottál el, szabadságod csalóka képzeteinek hátán. Több ma a borod, mint amennyi a napi fél poharadba befér? Kínálj belőle vendégeidnek, elégedetten, hogy van mit, mert sokáig nem volt. Persze módjával kínálj, mert ma sem szereted a részegeket. S az utazások? Hisz még nem tetted ki a lábadat Európából! De még Szicíliában sem voltál! Figyelem magam: hogy halványodnak belső számvitelemben az egykor piros tintával aláhúzott tételek: egyszer el kell jutnom Afrikába, egyszer Amerikába! Fenét, miért is kellene eljutnom, kérdem magamban. Még nem tettem le ugyan a tervről, de már tudom, hogy a télen nem lesz rá érkezésem, mert be akarnám fejezni ezt a jegyzetet, nyáron meg nem vagyok bolond, hogy elhagyjam a kertünket, melyben oly nyugodalmasan lehet dolgozni, ősszel még jobban. S mert elfogadom magam annak, ami vagyok, azaz öregnek, rövid távú vágyakkal, mert kis képességekkel, tehát nem minősítem lemondásnak, hogy otthon maradok.” „.. .Testünk, lelkünk illő korlátozása, azaz saját magunk bekerítése érdekében a világ is készségesen segítségünkre siet. Azzal, hogy miként a nők, csúnyul. Minek nézzem hát, miért foglalkozzam vele, ha nem fűlik hozzá a fogam? Ha nem akarom meghódítani? Nem, határozottan nem tetszik, mind elégedetlenebb vagyok külső, belső idomaival. Kimegyek az utcára: nem tetszenek az új házak. Nézem az ifjakat: elkedvetlenít az orrukig lefésült hajuk, amellyel épp azt takarják el, amit domborítani illenék. A homlokukat. Miről folyik a szó utcán, lakásban: a technika vívmányaiig
