Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1977 - Emlékeztető
1977 ról, amelyekért lángoló pillantásokkal epekednek legszebb szüzeink is. Mit látnék a tévében, ha nézném, a rádióban, ha hallgatnám: korunk nagy jelmondatát, hogy „nem várunk holnapig!” Kérem. Én azonban visszavonulok oda, hol berzenkedő ízlésemmel kettesben maradhatok: azaz abba a kis háztájiba, melyet csökkent képességeimmel magam is el tudok látni. így fog ki rajtunk a ravasz természet. Azt hisszük öregek, füstölögve, dohogva, hogy mi fordítunk hátat a nekünk nem tetsző világnak, holott valójában az bocsát el bennünket hozzánk való szíves jóindulatában. Ezért ülök én most is a kertemben. Persze, ma is abban a szent meggyőződésben dünnyögve versemet, hogy én őrzöm a bölcsek ominózus kövét, a világ meg vesztébe rohan. Humorizáljak magamon? Eszem ágában sincs. Ismétlem, elfogadom ráncaimat, foghíjaimat, nyelvbotlásaimat, megbékélek örök békétlenségemmel, szórakozottságommal, feledékenységemmel, suta elmélkedéseim ballépéseivel, egyszóval valamennyi beszűkülésemmel. Nem restellve az öregkor üzemzavarait sem, vágy és képesség aránytalanságait, melyek olykor álmomban meglepnek. Hogy gyakran nagyobb bottal járok, mint amely zsugorodó termetemet megilleti. Hogy időnként sanda pillantásokat vetek az égre, mely már nem enyém. Hogy néha saját kézírásomat sem tudom elolvasni. A saját véleményemmel sem értek egyet. Fenntarom azt a balhiedelmemet, hogy méltatlan dolog erőszakot tenni az öregkor természetes formátumán s jókedvet színlelni, amikor vicsorogni szeretnénk a világgal való keserű elégedetlenségünkben. Optimistává csavarni azt a kétségbeesett meggyőződésünket, hogy rossz úton jár? Kinek legyen bátorsága legalább eldadogni a véleményét, bár a maga tökéletlenségének tudatában s kellő alázattal az élet iránt, ha nem az öregkornak? Mit veszíthetsz vén csont? Önbecsülésedet, arculköpésig, ha hazudsz. Ha a reménykedőt játszom a majdani végső tisztulásban, bizakodva, holott, valójában reménytelen vagyok. Kinek használok szégyentelen ripacskodásommal? S ha netán az ellentétes erők játékában hinnék - egyetlen valamirevaló hitem lehetne -, akkor tartsak ki a helyemen, s mondjam a magamét abban az esztelen reményben, hogy hátha ütközésükből kipattan egy szikra, halottas ágyamat bevilágítani. így még tetszem is magamnak. Idillikus öregember vagyok.” Döbbenetes a romániai földrengés. Kegyetlenebbnek tetszik, mint a mindenkori emberi háborgások, mert csak oka van, de célja nincs, ésszel belátható. De emlékeztetőül: Tavaly földrengés Guatemalában, az olasz Udinéban, 1975-ben Törökországban, 1972-ben Nicaraguában, 1963-ban a jugoszláviai Skopjéban. 1962-ben Iránban. 1960-ban Chilében. A huszadik században 1975-ig földgömbünk mintegy hatszázöt- venezer embert ölt meg. Csak hatszázötvenezret? Ugyan! Kínában az idén földrengés következtében további egymillió halott. Egymillió, elképzelhetetlen! Hány sebesült? Hány elpusztult lakás? Hány tűzvész, áradás? Hány sírásó? A föld urai volnánk? 329
