Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1976 - Albert Zsuzsa: Déry Tibor - találkozásairól. Rádióbeszélgetés Déry Tiborral.
1976 majdnem azt mondhatnám, hogy szentség volt; nem úgy, mint ma, amikor már ismerem a hátulütőit is, és ismerem sajnos azt a rengeteg manipulációt, ami körülötte folyik. De akkor teljes naivitással tiszteltem a költőket, az irodalmat. Tulajdonképpen én is költőnek indultam, csak a sorsnak valamilyen tévedése folytán lettem prózaíró. Azt hiszem, az egyik könyvemnek az előszavában írom, hogy ha verseimet olvasom, az a benyomásom, hogy prózaírónak születtem; ha a prózámat olvasom, akkor azt hiszem, hogy költőnek kellett volna lennem. Ez a kérdés gyakorlatilag eldőlt. Két verseskötetem óta verset nagyon keveset írtam, és most már évtizedek óta egyáltalán nem.- De hogy verseket írt, azért a fejlődő prózaíró mineműségére is jellemző. A huszadik századi próza valamiképpen más, másnak kell lennie a huszadik század második felében, mire Déry Tibor azzá ért, aki lett, mint volt korábban. Nem egyszerűen epika.- Hajói értem, akor azt akarja mondani, hogy minden történelmi kroszaknak megvan a maga egyenrangú kifejezése, viszont ebben az utolsó korszakomban nincsenek olyan határozott választóvonalak a vers és a próza között, mint voltak azelőtt. De hát emlékeztetnem kell, hogy Homérosz bár hexameterekben írt, de tulajdonképpen sztorikat mondott el, történeteket mondott el, szóval azt, amit a próza később magának való feladatként tekintett. Itt csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy Füst Milán próbálkozott egy időben úgynevezett ritmikus prózával, most nem azt a bizonyos ritmust értem, ami minden jó írónak a sajátja, a vérkeringésének a ritmusa, ő skandálva írta le és olvasta a művét, és ezt megcselekedte egy egész regényen át; ami jó volt a könyvben, azt elrontotta ezzel a művi beavatkozással; ez csak sikertelen lehetett. Egyébként hadd folytassam azzal, minthogy szidással kezdtem Füst Milán barátomat, hogy én őt igen nagy költőnek tartom, a magyar költők legelső sorába valónak, igaz, hogy prózáját nem szeretem.- Amikor Füst Milánt hallgattam az egyetemen - nem állandóan, sajnos, csak néhány órájára mentem be -, én is olyannak láttam, amilyennek Déry Tibor írta könyveiben. De hallatlanul intenzív egyéniség volt, szórakoztató és nagyon gondolatébresztő. Aztán, amikor egyvégtében elolvastam egy csomó munkáját, akkor is nagyon tetszett, bár egy kicsit azért sok volt a prózájából. Szóval én is úgy érzem, a költő Füst Milán az igái. Most arra kérném, mondjon el egy történetet Füst Milánnal töltött ifjúságából.- Több történet van, úgyhogy válogatnom illene közöttük, hogy melyik az, amelyik még érdemes figyelemre. Majdnem azt mondhatnám, hogy iskolás gyerekek történetei voltak, de abban az időben mind a ketten még nagyon jóízűen tudtunk nevetni. Tudja-e, hogy Füst Milánnak van egy kisregénye is, amelynek a címe A nevetők. Mi akkor valóban néha nevetőgörcsökben fulladoztunk csak a saját magunk ötleteitől, de a világ is beleszólt kettőnk életébe, és megtréfált bennünket. Egy ilyen tréfa volt például az, amikor Füst Milán meglátogatott engem a jugoszláviai Dubrovnikban, ahol én egy évet töltöttem. Egy pesti szerelmi bánatomat igykeztem hűteni, és minthogy a hölgy számomra fizikailag elérhetetlen volt, álmo300
