Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1976 - Albert Zsuzsa: Déry Tibor - találkozásairól. Rádióbeszélgetés Déry Tiborral.
1976 szerkesztősége és kiadóhivatala (Vilmos császár - Bajcsy-Zsilinszky út 51.) közelében. A beszélgetést vezető Albert Zsuzsa (1932-) költő, 1954 óta a Magyar Rádió szerkesztője.- Déry Tibort látogatjuk meg, kedves hallgatóink, mai irodalmunk egyik legnevezetesebb alkotóját, kinek könyvei az utóbbi évtizedekben mindig izgalmas kérdéseket tettek fel, s az irodalmi élet minden új mű megjelenését jelentős eseményként tartotta számon, pedig nem volt mindig az érdeklődés középpontjában az író: hosszú ismeretlenség, az ellenállás és az útkeresés évei előzték meg az elismerést. Én őt egyetemista koromban ismertem meg az ötvenes évek elején, nem személyesen, a könyvét először. Akkor volt a Felelet-vita. Számomra kissé furcsa is volt, mint más tájékozatlan kívülállóknak is bizonyára, miért kell egy könyvről ily módon vitatkozni? Déry Tibor akkor vált igazán ismert íróvá, a bírálat inkább hasznára volt, legalábbis így visszatekintve úgy látszik. Az akkori kép az íróról azóta sokat alakult, Déry Tibor pályája tovább ívelt, új és új ismeretlen területeket hódítva meg. Az én számomra a késői művek a legkedvesebbek, a G.A. úr X.-ben, A kiközösítő és az ítélet nincs, amelyben Déry Tibor erényei új egységbe ötvöződnek: líra, filozófia és etika váltakozik emlékképek és a jelen valóságával. írói pályája hosszú, sok szenvedéssel és buktatókkal teljes volt, míg eddigi életművét megalkotta. A fiatal író Déry még találkozott Adyval, s a Nyugat nagy nemzedékéből szinte mindenkivel, még később sok mással, akiket az Ítélet nincs lapjain Odüsszeuszként felidéz az örökkévalóságból. Most magához a íróhoz fordulunk, hogy beszéljen talán először azokról, akik, mint mondta, első tanítómesterei voltak: Tóth Árpád az egyik és egészen másféleképpen barát a másik, Füst Milán.- Előre kell bocsántanom, nem szeretem, ha meginterjúvolnak, azért, mert ilyenkor még többet cigarettázom, mint máskor. De hát ez, úgy látszik, együtt jár a mesterséggel. Ami a kérdést illeti: valóban, életemnek két sordöntő barátsága volt, az egyik, amint mondta, Tóth Árpád, a másik Füst Milán. Ezekről való emlékeimet megírtam, úgyhogy most kissé restelkedem, mert úgy látom, ha beszélek róluk, akkor tulajdonképpen ismétlem magam, vagyis elmondom azokat az emlékeket, amelyeket már írásban letettem. Sajnos a memóriám rosszabbodik az utolsó években, sose volt jó egyébként, és így nem bízom abban, hogy új momentumokat is fogok tudni mondani. Kezdem azzal, hogy Tóth Árpádot akkor ismertem meg, amikor egy rokoncsaládnál - nekem távoli rokonom - házitanítóskodott, a tanítványát Bródy Pálnak hívták, akivel én is később jó barátságba keveredtem, de közben olyan hosszú idő telt el, hogy azt se tudom, él-e még vagy meghalt-e már? Tóth Árpád sajnos, biztos, hogy meghalt. Ismerkedésünk az első emlékkép ez nyilván a legerősebb, mert ha őrá gondolok, akkor nem a későbbi képe, testesebb alakja és kerekebb képe jut az eszembe, hanem az a sovány, mindig mosolygó, kedves szemüveges filozopterarc, amelyikkel akkor találkoztam. Meg kell mondanom, számomra abban az időben az irodalom, 299
