Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)

1975 - Kihagyott részek a Kyvagiokén című kisregényről

1975- Tiltakozom - mondá a költő. - Egy ország ismer és imád.- Kifogással élek - mondá az ügyész. - Ha őmaga nem tudná is, hogy kicsoda, de a terhére rótt bűncselekményt elkövette. Névtelen személyében is felelősségre vonható.- Lakhelye?- Minek kédezi, hisz tudják - mondá Polikárp.- Született?- Persze, hogy megszülettem, különben nem állhatnék most itt - mondá a költő.- Bűnösnek érzi magát?- Miben?- A terhére rótt bűncselekményben.- Nem tudom, mi légyen az - mondá a költő. - Hogy a szabadságot énekeltem?

Az ügyész és a hivatalból kirendelt védőügyvéd, dr. Z.K. beszédeinek elhangzása

után, a vádlott az utolsó szó jogán - álmában - a bírói emelvény elé lépett. Almában az emelvény ekkor inogni kezdett, majd hogy be nem roskadt. A bíróság tagjai rémülten kapkodtak az eszméletükben jól lehorgonyozott BTK fogódzója felé; látszatra meg is tudtak kapaszkodni kacskaringós paragrafusaiban.

S újra egyensúlyba billenvén, fennszóval kihirdették az ítéletet.-Hogyan? - kiáltá Polikárp. - Kilenc évi szabadságvesztés? De hisz kifejtettem, hogy nem vagyok bűnös.

Gyönge az ember. Megállapítható, hogy Polikárp, bár költő, de szintén ember, így nem csodálható, hogy a súlyos ítélet hallatára sírva fakadt. Igaz, némi elégtétellel töltötte el, hogy a „Polikárp és társai” pörben elsőrendű vádlottként említtetett. Nem is mulasztotta el, hogy egy kissé lenéző tekintettel sújtsa álombéli vádlott társait. Zelk Zoltánt, Háy Gyulát és Tardos Tibort, kik az övénél jóval alacsonyabb büntetésekkel dicsekedhettek. S a tárgyalás éjfélkor véget érvén, vidor léptekkel sietett vissza lakosztályának hálótermébe, hol lakótársa, T.V. már az igaz vádlottak álmát aludta, iszonyatosan horkolva és csucsorított ajkai közül időnként egy kis füttyöt bocsátva ki magából.

*

Kivetve köznapi közegéből, a munkából, s beszorítva az idő közegébe, Polikárp csakhamar elunta magát. Mert ugyan mivel is etethetné meg falni vágyó szellemét? Önmagával, ... a hatvankét éves költőnek már nincsenek antropofág hajlamai. Futtassa elméjét? ... a vasajtóig és vissza? Eszméit társítsa, ... sötétet a sötéttel? Helyben gondolkodni? ... azt csak a tolla tud, az meg nincs. Szegély Polikárp így arra kényszerült, hogy az életet figyelje és szűkre szabott környezetével arányosan zsugorodó agyába - a mimetizmus szép példája! - begyűjtse a miniatűr jelenségek legminiatűrebb változatait is.

Mivel magyarázható például, kérdezte az idős költő álmában, önmagától, hogy bár a folyosóról minden szó behallatszik, nem hallja meg, ha a porkoláb éjjel az ajtajához lép? Mi mással, mint hogy éjjel nemezpapucsban jár, vendégei álmát kímélendő. Ezt ellenőrizni Polikárp - álmában - egy éjjel elájult, majd magához térvén, örven269