Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1972 - Adalbert Reif: Látomás és valóság között. Beszélgetés Déry Tiborral
1972 őket. Ami pedig a leginkább sértő rám nézve, az, hogy ennek a könyvnek az érvelése nem csupán meghamisított, vagyis összefüggéseikből kiragadott idézetekre korlátozódik, hanem föltételezéseket tulajdonít nekem. A szerző föltételezi, hogy én ezt vagy azt a mondatot ilyen vagy amolyan okból írtam. Ilyen motívumon alapszik az érvelése: meg kell mondanom, ez a legnagyobb mértékben tisztességtelen polémia.- Önéletrajzában, amely végre német nyelven is megvan, az áll egy helyen: „S ha végső számvetésre állnék ki, ma vagy holnap, nem fogom megtenni. Az elkerülhetetlen következtetéseket nem kívánom levonni”. (L. A szokásos feltámadás. 12. - B.F.) Miféle következtetésekre gondol: személyes-emberi vagy politikai-társadalmi következtetésekre?- Inkább politikai-társadalmi következtetésekre gondolok. Engem főleg azért tekintettek politikai írónak, mert kommunista voltam. Másrészről bizonyosan van még egy csomó emberi következménye, amelyeknek ma nem tenném ki magamat. Ön olvasta a könyvet, és tudja belőle, hogy én nem csupán a világgal végeztem éles leszámolást, hanem elsősorban saját magammal. Innen nézve, nem valamfiéle bűnbánó bűnösnek, hanem egy szegény szerencsétlen bűnösnek tartom magamat. Persze, voantkozik az ön által idézett mondat, ha összefüggésében olvassuk, a személyes motívomokra is, tehát arra, hogy nem úgy éltem, mint ahogyan ma utólag szívesen látnám. Mindazonáltal: politikai-társadalmi tekintetben is érvényes lehet ez a mondat, jóllehet aktív politikával én csak ritkán foglalkoztam, és csak a magyar történelem fordulópontjain, talán amikor 1918 végén a kommunista pártba beléptem, majd 1956-ban az úgynevezett ellenforradalom idején, amit azonban én nem tekintek ellenforradalomnak. így az én esetemben azt, amit egy író politikumának szoktak nevezni, inkább humánumként jelölném meg; egy olyan író humánumaként, aki a világot morális kategóriák szerint szemléli és óhajtja mérlegelni.- Déry úr, ön azt írja: „Igazat mondani fényűzés. Tehetem, öreg vagyok ...” (4. Házassági libikóka 34. - B.F.) „Kinek legyen bátorsága legalább eldadogni a véleményét, bár a maga tökéletlenségének a tudatában s kellő alázattal az élet iránt, ha nem az öregkornak?” (13. Az öregség és folytatása. 197. - B.F.) De határt is szab, s az igazmondás luxusát csak „egy bizonyos határig” gyakorolhatja. Hol húzódik a határ, amelyet ön nem óhajt átlépni vagy nem szabad átlépnie?- Nézze, én ennek az országnak az állampolgára vagyok, így tekintem magamat. Különböző politikai okokból igenlem ma azt, ami ebben az országban történik. Mármost mai viszonyaink helyesléséhez tartozik, hogy ennek az országnak egy alapvető törvényét nem szegem meg, vagyis: elvileg nem vagyok a szocializmuz ellensége, ahogyan az jelenleg Magyarországon épül. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindennel egyetértek, ami csak nálunk politikailag és társadalmilag történik.- Ámde ön azt mondja: „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz.” (18. A gondolkodó hagyma. 273. - B.F.) Úgy vélem, ez mind Keletre, mind Nyugatra egyaránt vonatkozik. Mégis esélyt ad ön egy szocialista társadalomnak?- Ez kiváltképpen politikai kérdés! Nem akarok kitérni előle, de egyszerűen illetéktelennek érzem magam arra, hogy megválaszoljam. Gondolja meg, kérem, én 195
